Magyar Cserkész, 1971 (22. évfolyam, 7-8. szám)

1971-07-01 / 7-8. szám

sze és lobogtatta mégis e serdülő lányszíveket, mintha valóban igaz lenne, hogy “a cserkésztábor Magyarország kicsiben.” ‘‘Tábori idő: 10 óra 12 perc, 10 perc múlva takarodó.” — hangzott a táborparancsnok hangja. Halkan szólt, mintha ő sem akarta volna zavarni a dunántúli tájra emlékeztető erdő csendbeöltözött áhítatát. A lányok szétoszlottak a tisztáson, mint apró szentjánosbogarak; egyik - másikán meg is csillant valami fényes. .. egy liliom, vagy “Hungária” talán. Közben az esti erdő a fiú - tábor felől is hozta és görgette már kamasztorkok énekét: “Szellő zúg távol, alszik a tábor. . . ” A magamfajta papi ember meg — ha furcsa kombinációképpen leánvcserkész csapatparancsnok is, — ilyenkor még belekotor, valami szórakozottan felkapott faággal, a gyerekek által otthagyott parázsba, szikrákat csihol a barátságos éjbe (ó, csak ne múlna oly hamar gyermekdal, móka, furulyaszó

A Fillmorei Vk: élet a sátor körül, amikor éppen nem zúhog.

és esti varázs... !)

Amint a másik tábor felé menve a konyha sátrai mellett elhaladok, bogrács alatt füstöl az ő “tábortüzük” fája, kései teát melegít. (Ma este ők nem jutottak el a gyerekek tüzéhez; sok volt a mosogatni - súrolni való.) Néhány öregcserkész csendesen beszélget — lábuk előtt víz csobog: erdei patakban lubickol a holdsugár. Nem ülök közéjük, sokkal igézetesebb most a csend magamnak, így bandukolva, míg lassan el pihen a táj. Természet.

A legnagyobb gyerek már félrebillent fejjel alszik: jó most a felelősség — értük, hisz anyjukapjuk messze van, jó most a vigiláló virrasztás felettük, mert, ki tudja, egyszer még valaki megkérdezheti: megőrizted-e őket az idegenben, óvtad - e és vezetted - e őket a jóra; és küldtede őket követül, hogy amerre csak mennek, meséljenek - sokat és sokaknak - a “híres kis Magyarországról”, mit tán sose láttak, de tőled szeretni megtanultak mégis. Ők aligha tudják, hogy róluk így töprengesz te meg én; apjuk meg anyjuk se hiszi talán, mégis úgy van, hogy7 bennünk egy ország dédelgeti őket. Velem és általad magához köti őket mind — az anyaföld. Messzire szakadt magyar nemzedékek éjjelén mi így virrasztunk; csak senki el ne hagyja közülünk őrhelyét!

. .. s máris a fiú - tábor közelébe járok. Sátraikra itt is ráborult a csend. De jól - táplált tűzük a két őrnek virrasztó arcába világok Félhangosan rámköszöntenek: “Jó munkát, atya!” S az egyik még megtoldja: “Ha nem vagy álmos, egy kicsit elbeszélgethetnénk. .. ” Nem így terveztem, az igaz. Ám ilyen hangulatos estén, na még tábortűz mellett könnyen ráadja a magunkfajta ember a fejét egykét negyedórás tűzbe bámulásra. Melléjük telepszem. (Csak külföldön született gyermekvilágban érzi meg az ember a mi fiataljaink szavának zamatát: nem egészen biztosak ők abban, kit, mikor és miért “illik”, vagy “nem - illik” tegezni, s így maradsz velünk még egy kicsit fiatal.)

Zoli, aki rég volt nálunk kiscserkész, már túljutott “tizes” évein, fölfele bök ujjával: “Látod, mily szépen ragyognak a csillagok? — Arról beszélgettünk éppen, hogy ha van mennyország,

akkor, hol lehet? Tudod, mostanában többen mondják, hogy halott az Isten, s igazában sose volt. Rakétákkal szálltunk le a holdra, s a mennyországot az űrhajósok sem találták meg...” Hogy, ha van, milyen az a mennyország, s, hogy merre van; meg hogyha egyszer minden összeomlik, marad - e valami azután?

ISTENI LÁBNYOMOK

Néhány perces hallgatásunk olyan volt, a minden korban visszatérő kétely. Én csak itt-ott szóltam, s csak keveset. Hadd okítsa e fiukat az éjszaka csendje, s a természetben meglelt isteni lábnyomok; hadd meséljen nekik a teremtett mindenség: így hajol majd közelebb hozzájuk a személyes Isten.

Zoli nagy bizonysággal erősgette, hogy valaminek KELL LENNI túl az anyagon, s a világ nem végződhet ott, amit ma ismerünk, s hogy VALAKI egyszer útjára indította az anyagi és emberi életet. — Azt is mondta, hogy van bennünk valami más, ami nem olyan, mint a testünk, s a halállal nem végződhet az ember élete. A kisebb fiú nagyokat mélázott — úgy látszott, mintha értené — aztán a nagyobb is visszaheveredett a földre. Mára ennyi elég.

Na, most már “jó éjszakát!” — indultam a sátram felé végre. Már jócskán elmúlott az éjfélt De jól esett az a tábori lelkigyakorlat, mert természetes volt, egyszerű és okoskodón - fiatalos.

A Hold csak régi útját járta, mint öreg bakter, s talán ráismert a képre:

“Tiszán innen, Dunán túl” — afféle dunántúli táj ez. Magyarország kicsiben.

. . .s mosolyával még betakarta az álmodó gyermekhadat, aki él a csillagokon is túl. —

Vazul atya- 5 -