Magyar Cserkész, 1969 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1969-04-01 / 4. szám
Emlékezés Budapestet magunk mögött hagyva, a miskolci műúton egyre csökken a forgalom. A mogyoródi dombról már látszik Gödöllő. Az utszéli akácsoron át a Jamboree egykori területének része tűnik fel. - Ketten ülünk a kocsiban, nézzük a rég nem látott tájat és gondolataink Teleki Pálnál járnak. - Itt lovagolt tova délcegen 35 évvel ezelőtt Bi-Pivel együtt, itt mutatta meg büszkén a cserkészet megalapítójának, mire képes a magyar cserkészifjuság. A kocsi robog velünk tovább. A volt királyi park kőfala szürkén suhan el mellettünk, a parkban táborozó cserkészek vidám kacaja rég elhalkult már. Egy pillanat még s már is átfutottunk a vasúti sinekea Jobbra a vasútállomás, hol egy emberöltővel ezelőtt a sárga-nyakkendös cserkész-rendőr irányította a Jámboráéról Pestre visszaözönlő látogató tömeget: "Nyugati pályaudvarra — a Keleti pályaudvarral", "Nyugatira - keletire - nyugatira - keletire". Hol balra, hol jobbra lendült a karja. - Nyugatira - keletire, - mintha ezt ismételné a kocsi is, ahogy rázkódva átgurul a pályatesteken. A sineken túl a volt premontrei gimnázium hatalmas parkja. A "Kisfiutábor" apródjai rég szétszéledtek! Nyugatra? Keletre?Ki tudná megmondani? A kocsi egyre gyorsabban fut, mintha érezné nyugtalanságunkat. Feltűnik a máriabesnyöi templom,ide igyekszünk: a temetőbe, Teleki Pál sirjához. A templom mögött letérünk a műútról, vagy száz méter után elérjük a temetőt. A kocsit az akácos árnyékában hagyjuk, a reggeli órákban is már jó meleg van. A felhőtlen égen erősen süt a nap. Magyar nyár. Csend, nyugalom.Meszsze távolról halk kopácsolást hallani csak. A veröfényes magyar nyári reggel nyugalma mindenütt.Tanácstalanul nézünk szét, sehol senki. Egyszerre csak egy nénike tűnik fel az utón; erre tart. Megkérdezzük, hol a Teleki Pál sirja? "Tessék kérem, itt a kis utón a dombra fel menni, aztán ott mindjárt megtalálják". Szépen megköszönjük. A válasz oly természetes volt. Hisz nincs is abban semmi csodálatos, hogy két idegen érdeklődik. Csak nekünk csodálatos az egész: sehol senkit se láttunk s mégis ebben a hihetetlen nyári csendben, mintha valaki várt volna ránk, - kik két kontinenst repültünk át, hogy ide érjünk, - s megmutassa a keskeny, göröngyös utat, mely a célhoz viszi A kopácsolás elhalkul. A nyári csendet csak egy-egy pacsirtafütty töri meg. Meredeken visz fel az ösvény. Jobbkézről szépen ápolt apáoa sirok, majd pár dőlt kereszt. Az utolsó méterek, mintha órákig tartanának. Fürkészve keressük a sirt. A fák mögül, egy kis tisztáson, hirtelen feltűnik a cserkészliliomos fakeresztl "Itt van!" Az izgalmat meghatottság és kegyelet váitja fel. Itt állunk a nemzet nagy mártírjának, ifjúságunk példaképének sirja előtt! Nem túlméretezett márvány pantheon, nem hatalmas szarkofág, nem feltűnő siremlék, csak egy egyszerű fakereszt! Cserkészliliommal. Az elhunyt kívánsága szerint. A siron fehér liliom virágzik. A kereszt törzsén árvalányhaj csokor. Csend. Végtelen csend. Itt pihen ő, ki sem "keleti", son "nyugati" eszmék szolgálatában nem állt, hanem izzíg-vérig magyar volt! Kinek legfőbb célja a nemzet szolgálata volt. Ki mártírhalálával is népe érdekét akarta szolgálni. A becsületesség mintaképe. ■A mi feladatunk" - mondta mint politikus- "ezekben a rettenetes idökben a világgal szemben az, hogy megtartsunk egy nemzetet a világnak." — 5 —
