Magyar Cserkész, 1969 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1969-01-01 / 1-2. szám

erdélyi kancellár alapította a múlt század elején, 40,000 sajátgyüjtésü kötettel.

Leereszkedünk a fötérhez,u^* ra, hogy utolsó állomásként megtekintsük a szecessziós stilusban épült Székely Közművelődés Házát, Előcsarnokában tombol a századforduló dekadens Ízlése. Tarka mozaikok, aranyozott, ezüstözött kacskaringós diszitmények hirdetik a milleniumi évek ábrándvilágát, De az épület sok szépet és érdekeset is rejteget falai közt. Művészi a főbejárat székely kapuzábé motívumait utánzó vasmunkája. Fent az emeleten, az un.Tükörteremben pedig évezredek homályából életrekel a székely mese- és mondavilág. Az ablakok festett üvegtábláiról Csaba királyfi csillagos bölcsője, a Hadak utján vágtató vitézek, a Hargita regélő várai viszfénylenek a falak tükörburkolatán.

Marosszék kopár dombjai közt, tág szerpentinekben kanyarog az országút és a szőke Nyárád vizén, majd a Kis- Kü - küllőn is átkelve már a valóságos Hargita felé közeledünk. Délben Szovátán vagyunk. A hires fürdőhely nyugati nyaralóhelyek zsúfoltságára emlékez - tét. A kocsit tilosban muszáj parkolni. De a tömeg szinte elvész az óriás szálfenyök árnyékában s mi elmerengve bámulunk a Medve tó sós vizének tükrébe.

A sóvidék egészen Parajdig, majd onnan délre Korondig terjed. A föld mélyén lévő ásvány nem csak gyógyitó hatású

vizeket fakaszt, hanem helyenként sziklák formájában a föld felszínére is előtör.

Mielőtt a Hargitán átkelnénk, kis letérőt csinálunk Korondra, hogy Udvarhelyszékböl is lássunk valamit. Az igyekezet nem hiábavaló. Korond utcáit remekbefaragott, festett székelykapuk szegélyezik, melyek részben a dúc alá vésett évszámok szerint, az utóbbi időkben készültek. A székelyek ősi szimbóliuma nem veszett ki„ s ma tán még jobban ragaszkodnak hozzá. Korond azonban leginkább agyagiparáról hires. A faluban, mint megtudjuk, szövetkezet gyártja a ma is messzi földön keresett cserépedényt. De van "maszek" is, és egyenesen Józsa Lajos fazekasmesterhez irányítanak az Alszegen. Nem megyünk oda sem hiába. A polcokon százszámra sorakoznak a kéken diszitett korsók, bokályok, tányérok. Csak éppen még nincsenek kiégetve. Józsa mester alig akarja a pénzt elfogadni,amikor megmondjuk, hogy a nyers edényből is vásárolnánk. Közben bátyja is beállít, kiről megtudjuk, hogy klanétás-zenész a faluban. Előtör hát újra népdalkutató kedvem, de ezúttal hiába. A klanétás nem tud énekelni, a fazekas pedig, aki tud, bekötött torkára sajnálkozva böki ujját. Nekem azonban a szép udvarhelyszéki táj széles völgyei útközben igy is énekelnek, Korondról és másról:

"Korond felett van egy homály.

Az én rózsám alatta áll.

Gyere ki rózsám alóla;

Megver az eső alatta..."

— 17