Magyar Cserkész, 1968 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1968-04-01 / 4. szám
néha-néha mélán megpengette gitárja húrját. Kettinghausen már régóta tapodta a lépés széles folyosót,feledé, mindjobban dultan. Egyszerre megtorpant a zászlós előtt és képébe sziszegett kikelten:- Te...hát még most is mulatozol! ...ember, hisz elpusztulunk nyomorultul! Nem érted?... Hadady Gyurka szomorúan felmosolygott a zavart szemű férfira.- Isten kez&en vagyunk...Ha hiv, ...én már elkészültem a bevonulóra.. Kettinghausenben akarva nem akarva lobbot vetett dölyfös tagadása. Rekedt kacagásba tört ki.- Isten? - károgta. - Ha van, akkor majd csak tesz hivei jóvoltáért valami csodát!... Azzal faképnél hagyta bajtársát s szája szélét harapdálva számított valamit jegyzőkönyvén. Be sem fejezte egészen, kifordult ujja közül az iron. Lélekvesztetten feltápászkodott és a tiszti-fülkébe támolygott. Annyira dúlt volt, hogy Szűcsöt szorongó sejtés fogta el. Utána nyomakodott. A küszöbről hátratántorította a felindulás.- Konrád! - harsant rá. - Mit csinálsz?! Másodtisztje tétován simított végig homlokán és meg sem próbálta elrejteni a jóbbkezében szorongatott pisztolyt.- Hagyj - hörögte tébolyultan megyek előre!... Kiszámítottam... a levegőnk negyven percre elég még.... lassan fülünk meg, izenként... rettenetes... én nem birora tovább...inkább most rögtön... mindjárt...! Nem volt idő a habozásra. Nekiugrott, hogy elvegye a pisztolyt.Dulakodás közben érezte, hogy Kettinghausen kimerültén elalél. Gyöngéden a keskeny ágyra fektette.- Aludj pajtás! - mormolta rekedten. - Jobb lesz igy mindannyiunknak. Leküzdhetetlen zaklatottsággal kapaszkodott újra a gépfülk&e.,. hO perc még az élet...utolsó kísérlet.. Intett a gépésznek.- Kapcsolni a motorokat! Az idős tengerész elkinzottan felelt.- Most próbáltam! Hasztalan!- Mégegyszer! Parancs! Parancs. Néma engedelmességgel rántottá be az inditókart...és gyenge sziszegés zendült a dinamókban, énekelni kezdett az áram. A gépész térdre zuhant.- Megy a motor... dadogta imádságosan és már orditott is - megmenekültünk! A sorhajóhadnagyot elfogta a gyengeség, megroskadt a gondolattól, hogy mégis-mégis, hála, menekszik ötvenhárom emberélet. A következő másodpercben már megint a régi volt.- Mindenki a beosztásába! - dörrent az ajtónyilástoan tolongó, összevissza hebegő személyzetre. - Felemelkedünk! ... A nap első sugarai éppen végignyilaztak az Adrián, midőn az U-77 felbukkant - a sirból, A kitámasztott fedélzetajtókon özönlőén áradt be a friss levegő, amint sebzetten, viztakarta előrésszel elbukdácsolt Cattaro felé. Kettinghausen lidércgyötörte álmából éljenzésre ébredt, Kábultan ült fel az ágyon. Hamarjában nem tudta, hol van, azután eszébe villant minden...a lassú haldoklás...a végső elszánása... és nem értette az éljenriadalt.- Megőrültem? vagy ez a halál!? - töprengett ködös aggyal, majd végigrohant a folyosón. Fenn szédülten támaszkodott a toronynak. A tengeralattjáró hadihajók sor - fala között úszott az otrantoi kikötőbe. A hajók legénysége ott feszitett mindenütt a korlátoknál és zúgták a hazatérő tengeralattjárót megillető üdvözlést;- Hurrá!...hurrá!... Hurrá! Agyubömböléstől reszketett meg a lóg, Üdvlövést adtak az ütegek. Ámultán töredezte: . Ez is nekünk szól? A közéjük lépő sorhajóhadnagy adott feleletet.- Nem! Azt köszöntik, aki bennünket ’.feltámasztott. A feltámadt Urat! Kettinghausen lassan, áhitatos szépen szintén tisztelgett. Amikor meghallotta túl az ágyudörgésen r a zengő harangkongást, felsóhajtott-16
