Magyar Cserkész, 1968 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1968-12-01 / 12. szám

öreg temetőt a felette magasló kerí­tett templommal Malonyay és Kos Ká­roly jól ismert könyveiben és most mérhetetlenül hálás vagyok a Terem­­tőnek, hogy mindezt 1968-ban még láthatom. A templom kifogástalan állapotban van. Átlépünk a kőfal bejáratát vé­dő erkélyes kistorony alatt, majd néhány lépés a cintermen keresztül s benyitunk a templomba. A szószék fe­löl jobbra lányok, asszonyok ülnek, balra a férfiak. Beülünk hát mi is az egyik padsorba s már énekeljük az ősi dicséretet a valkaiakkal. A kar­zatot és urvacsorai asztalt teritö gyönyörű Írásos hímzések, a színe­sen festett, rekeszes famenyezetröl függő rózsavirágos aratókoszoru, a művészien faragott szószék, az ár­pádkori templomrész boltivés marad­ványai azonban sokszor elvonják sze­meimet a zsoltároskönyvröl. Nézem a gyülekezetei, az élesvonásu, szép kalotaszegi arcokat. "Ha Isten ve­lünk, kicsoda ellenünk," - idéz a prédikáló lelkész és Erdély sorsa jut eszembe, ahol áOO éve mondták ki a vallásszabadságot Istentisztelet után a cinteremben beszélgetünk a gyülekezet néhány ko­rosabb tagjával és a lelkésszel, aki fiatal, városias képű ember. /"Cin­terem" a templomkörlet fallal beke­rített régi temetörésze. A szó a latin-deákos "cimeterium"-ból ered/. Amerikából még nemigen volt látoga­tójuk, a vendégkönyvben utolsónak francia irás szerepel. S mégis o­­lyan természetesen veszik jöttünket. Igen büszkék templomukra. Malonyay Dezső, a neves néprajztudós itt élt egy évig a század elején, amikor a "Kalotaszegi magyar nép müvészet"-ét irta. Szemközt, a dombon, mutatják, még most is áll népi stilusban épí­tett faháza. A lelkész jelentőség­teljes mosollyal szól két presbite - rénsk: mondják meg ennek is, annak is a faluban, hogy egy órára vise­letben legyenek XY-ék udvarán. El­találta kívánságunkat. Ilyen sáros időben, mondja, ugyanis sajnálják a népviseletet és városias ruhában jönnek fel a templomba. A gyümölcsösben ereszkedünk le újra a papiakhoz. Roskadozó ágú al­mafák terméséből a lelkész szives unszolására tele rakjuk zsebeinket, majd a házba betérve tavalyi szil­vájából is kapunk kostolót, mármint a szilvóriumból. Hires az erdélyi szilva, ennek pálinkája még híre­sebb, a tiszteletes ur pedig kitünő­en ért a pálinkafőzéshez is. Papi ember létére ugyanis állami törvény szerint más foglalkozással is kell rendelkeznie. Van aki gyümölcster­melő, méhész, selyemhernyó tenyésztő. 0 szilvapálinkát termel s azt érté­kesíti. Szerény lelkészi fizetésé­ből nem is élhetne meg feleségével és két kislányával. Kire leérünk a kijelölt ház udva­rára, a nap áttör a felhötakarón és meleg délutáni szinekbe önti a fa­lut. A tornácon két leány mosolyog, csillogó, szalagos pártában, talpig kalotaszegi viseletben. Elénk,tisz­ta színek csodálatos harmóniája, a­­rányok tökéletes kicsiszoltsága. Ak­kor tudom csak, hogy mindez nem kép, hanem valóság, amikor a lányok le­lépnek a tornácról és/ barátságosan felénk közelítenek. Érzik örömün­ket, természetes mosolyuk nem árul el félszegsóget, azért, hogy megcso­dálásukra jöttünk. Kisvártatva két legény is kijön a házból, kalaposán, hímzett mellrevalóban, bögatyában, "surcosan", nehéz bőrcsizmában. Igen jó szórakozás mindez, - olvasom mind­egyikük szemében. Csak akkor hökken­­nek meg kissé, amikor megkérem őket, hogy énekeljenek valami szép valkói nótát. Kedvet kell hát csinálnom nekik. Összeszedem minden éneklő tehetségemet azzal a bevezetéssel, hogy én csak a másik faluból tudom, mégpedig azt, hogy "Körösföi részek alatt..." A következő strófát már együtt énekeljük, miközben a két pár összefogódzik s ropják is már a csárdást a kalotaszegi tempo-giusto hetyke ütemére. Röpül a szép mu­­szuly, de olyan méltósággal, olyan délcegen, ahogy csak lovasnép utód­jaihoz illik. Visszakocsizunk Körösfőre. Albert Ferencék házatáját szeretnénk meg-9

Next

/
Thumbnails
Contents