Magyar Cserkész, 1966 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1-2. szám
A kárpátalji szlávok között nagy volt a riadalom. A szegényes falvak ijedten zúgtak, zsibongtak, akár a megbolygatott méhkasok. Jelzőtüzek lobogtak fel a dombokon, bőrruhába öltözött, szőke, nagy darab em' berek loholtak fújva, lihegve a keskeny erdei ösvényeken Munkács felé. Vitték a kenéznek a riasztó hirt, hogy Verecke tájáról komor, sastollas süvegü szittya lovasok vágtáznak le szerte a vidékre. Átsuhannak a kunyhók között, kivont kardjuk, harci csákányuk fénylik a napon s némán* zordonan meg-megállnak a falutéren. Vezetőjük harsányan közhírré teszi, hogy akinek kedves az élete, az fegyverét dugje el, hódoljon meg, mert jön, közeledik a magyar sereg s akit fegyveresen talál, annak számára nincs irgalom, kész a halál. Aztán visszafordítják paripáik fejét és vágtatnak tovább, ismét viharfelhő módján, szótlanul. A munkácsi kenéz megértette az üzenetet. Legékesebb köntösébe öltözött, szépen megmunkált réztálcára kenyeret, sót tétetett és elindult, hogy jóvoltát, népét alattvalói hódolattal a hóditó vezér kegyelme tányérjára helyezze. Mert miért a harc, háború... gondolta nyugságos lélekkel, csendes beletörődéssel - ha ez igy végeztetett? Jobb élni uj ur árnyékában, mint lenni szabad, de halott! És azt mondják a vének, hogy ezek a magyarok egyenes gazdái a hun Attila örökségének, övék a föld akkor hát minek állanának ellent? Akkor már morajló folyamként hömpölygött le a munkácsi sikra Árpád fejedelem hada s a magyarok ura a várhegyen fogadta fényes vezéri körben a kenézt. Aztán a négy folyó országában ismét a turul népére esteledett az égbolt - első Ízben a hun nemzet vógromlása óta. Álmos, az öregvezér, táltosaira támaszkodva lépegetett ki kúpos nemezsátora elé és a várhegyről hosszan, önfeledten tekintett le a völgyben zsibajgó sokaság fölött, arra, amerre a hegyek tövétől nekilendülőén egyre szélesebben terebélyesedett az áldott alföldi róna.- Hívjátok ide fiamat. Árpádot!... szólt fátyolozott hangon.- 6 -