Magyar Cserkész, 1966 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1966-08-01 / 8. szám

páAátf<x>k

A határban, túl a termőföldeken, konokul ismétlődő egyforma dombokon delelt a gulya. A dombocskák aljában - ezek a dombok szürkére fakultak a nap pergőtüzétől - zöld rétet öntözött egy dusvizü erecske, nem tudta a nyár kiapasztani. Beletapostam a zsombékokba, cipőmbe befolyt a viz, bolondmódra végigrohantam benne; ez jól esett.

Már rohantak is felém. Kis, torzsaszörü, feketeszürke hegyesfülü, hegyesfogu állatok. Mi lesz itt? Egy fütty laszszója visszarántotta őket, kedvetlenül kullogtak el, én utánuk. Oda is vezettek szépen a kunyhóhoz. Ott állt a partba vágva, belül körülfutó ülőkével, hátul a tetőn lyuk, amin - a gulyát szemmel lehet tartani. Belépek.- Jónapot.- Erőt, egészséget.

/A kezében vörös ostornyél, darab kis kés./- Farag?- Igen! Tessék leülni.

A kinti forrózuhanyhoz képest itt jó hüs van. Leülök. Egy ideig csend, nézegetjük egymást.

Csend.- Kijöttem megnézni, hogyan farag. A felesége mondta,itt találom.- Hát lehet. így. Evvel a kis bicsakkal. Lassan megy,mert az állat után kell nézni.

Ideadja a megkezdett ostornyelet.

Nézem, forgatom látom a kezdést, az egész szigorú mértani beosztását, körök, övék gyűrűjét, hálók pókhálóját, motívumok csirából indulását. Nem ismeretlen dolog ez nékem, múzeumok - ban sokat láttam, de születni még nem. így, ahogy a kép is születik: az egészről a részletre, a szintézisről az analízisre, álomból a valóságra nyilni; ez érdekel, ez a megnyilatkozása az alkotó erőnek.- 9 -