Magyar Cserkész, 1965 (16. évfolyam, 2-12. szám)
1965-11-01 / 11. szám
radtság nélkül, utólérhetétlenül. Meg szeditő az irama. Felig behunyja szemeit és úgy érzi, mintha világokat röpülne át gátlás, félelem nélkül. Csodálatosan szép, langyos erdők maradnak mögötte és a virágos mezők fényében szájig érő édes füvek közt vezet útja, a bokrok tarka árnyéka alatt pedig lábai nyomán úgy cseng az ösvény, mint az arany. Fölötte vörösen ragyognak a fejalaku sziklák, mintha arany agyuk volna és zeng a levegő. Mitől zeng, nem tudni. Az ég könnyű kupolája a hegyeken nyug - szik és - azt hiszem - megcsendül, mint valami kék harang, mikor egyegy bódult madár nekiütődik. Sasok kiáltanak, kis madarak esnek ágrólágra, éhség érzik a vadak forró szájában és mikor felveti még egyszer szemeit az őz, látja, hogy kék mókus ugrál a rengetegben ágameletröl ágemeletre. Ha valaki az erdőn kék mókust lát, aznap meghal az, de ezt nem is sejti a kicsi őz. Kissé elbámul, hogy a kék mókusok megszaporodtak. Tele lesz velük az erdő, szinte kivilágosodnak fényüktől a nehéz, hideg,sötét szurdokok, villognak az ágak reszkető levél-függönyei közt, majd lehullanak holtan a földre és köröskörül kék lesz tőlük a hely. Más vadak, madarak is látják és ijedten menekülnek onnan:- Jaj, a kék mókusok1 i '• A kopár hegyoldalon fekete kövek ütköznek ki, mint földet túrt vaddisznóhátak, távolról a láthatár szélén, hol a hegy a mélységbe hajlik, egymástól elmaradó fák sora látszik, mintha temérdek testű, kerekfejü ferences barátok mennének mezitláb az égbe. A patakok olyan tisztán hullanak le a hegyekből, mintha az Isten mosta volna meg bennük a kezét. A- hol megszakad a fenyőerdő, a Réz oldalában, könnyű nyírfák süttetik fehér lábukat a nappal, a parton pedig egy szomorufüz szürke hajával játszik a szél. És él, örvend, mozog minden. A hegyláncok összefogott kézzel forognak és magukkal húzzák a haldokló őz fáradt szemeit. Aztán lassan összefolyik minden előtte. Még egyszer felugrik a földről, mintha böffentve virágos bokron szöknék át játékosan és lassan besötétedik körülötte. Már öntudatlan utolsó sírása, ahogy gyengeségtől nehéz fejét emel - getve hozzáveri a földhöz, ügy sir, mint a haldokló gyermek. Az egész erdő visszhangzik tőle. Véres arcához száraz falevelek, mohatörmelék ragadt. Hosszan tart végső panasza, mig fokozatosan gyengülve utolsó sóhajtásban elhal. Valami nagyot csattan füleiben, oldalára fordul és vékony pálcalá - bai kinyúlnak. Az utolsó pillanatban kék mókus ugrott a hátára, majd az is halvá - nyodni kezdett, végül semmivé foszlott az is. Az őz halott. A föld pillanatra megáll, aztán a nap mégis továbbmegy az égen. Minden boldog csak az őz halott. Szép volt a világ... De még szebb a halál... Végre nyugalom... A kicsi őz-holttestre orvul, némán rákuszik az árnyék... “ Havasok Könyve "- 10
