Magyar Cserkész, 1964 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1964-12-01 / 12. szám

Sólyom vitéz arra ébredt föl a nyárfahegyi várban,hogy kegyetlen éhes. Megesik biz ez még az ilyen nagy úrral is, aki valaha még a cinege-pecsenyét is kidobta az ablakon.- Ki vele, ki, ki! Fogolyhuson élt nekem az öregaiipám is.

Ez persze régen volt, még valamikor a nyáron,mikor erdőn .mezőn teritett asztalt talált Sólyom vitéz. Most bezzeg nem teritenek neki sehol. Csak az eső kopog, csak a köd szállong, akármelyik ablakon tekintget ki. Pedig a nyárfahegyi várnak sok ablaka van. Éppen annyi, mint amennyi gerendája. Megilleti az az ilyen nagyhatalmú vitézt.

Az ám, de mit ér a nagy hatalom, ha nincs hozzá harapnivaló? Akkor már mégiscsak jobb olyan kolduskának lenni, mint a búbos pacsirta, aki uton-utfélen jut egy kis alamizsnához .- Ejnye, de szeretném egy búbos pacsirtának egészségére kivánni az éjszakai nyugodalmat - sóhajtott Sólyom vitéz.

Előbb azonban rendbeszedi vitézi gúnyáját. Sarkantyus csizmáját föl se kell huzni, mert azt ő le se veti soha. É- les kardját is mindig magával hordozza, mégpedig tok nélkül, mert Sólyom vitéz a csőrét használja kardnak. Csak éppen a pettyes fehér mellényt, meg a szürke köpönyeget kell egy kicsit megkefélgetni, akkor aztán beröpködheti Sólyom vitéz az uradalmát.

Röpül is, mint a nyil, az erdő fái mind megcsóválják bámulatukban a fejüket, de a zsellérek sehol se mutatkoznak. Hiába ring a csendes mezők felett, még csak egy hitvány egér se köszönti. Pedig ugyancsak csalogatja őket kifelé nagy leereszkedéssel:- 16 -