Magyar Cserkész, 1963 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1963-10-01 / 10. szám
Dobosék tartoztak neki. Régi időktől fogva hitelbe szedte a néni a sertéseket. Az adósság felgyűlt nagy összegekre, úgy hogy többé nem birtak vele. Egy szomorú napon megperdült a dob az udvaron, s Doboséknak nem kellett többé a fejüket törni, kire marad a hentesbolt? Kost már csak azon siránkoztak, hogy kire maradnak a diákok? Mindenük odaveszett, házuk, boltjuk az összes házi bútoruk és a harmincláncos földjük künn a határban, úgy maradtak szegények, mint a kis ujjam. És még most sem magukra gondoltak, hanem a két koldusdiákra, akikből most már nem lesz semmi. Dobosnénak Szegeden lakott a Márta húga, férjezett Vöneki Jánosné. A sógornak számos bárkája, tutaja járt a Tisza vizén, egyike volt a legmódosabb fakareskedőknek; az megigérte, hogy alkalmazni fogja Dobost, a néni meg majd csak eltengődik a Márta kegyelemkenyerén. Bizony, keserű annak az ize, - de ha az Isten igy rendelte, legyen meg az ö szent akarata! Volt nagy könyhullatás, mikor válniok kellettl- Magammal vinnélek - zokogta Dobosné, a karjaiba szorítván a két fiút görcsösen - de magam is idegenbe megyek. Én sem tudom, mi lesz a sorsom! A szekér már ott állott a kapunál. Dobos bácsi maga vitte ki a könnyű málhát és a saraglyába tette. Elfért oda könynyen, pedig benne volt abban a batyuban mindenük. Azután viszszament s ő is rendre ölelgette a fiukat, mialatt deres szakálla átnedvesedett.- Jó az Isten, pót ád - mondta elérzékenyülten. - Még megengedheti, hogy találkozzunk is valamikor. Legyetek jók és becsületesek. Voltam az igazgató professzornál s az kieszközölte, hogy ételt kaptok a szegények konyhájáról s lakástok lészen a kollégiumban,- Nekem pedig azt is megígérte - vágott közbe Dobosné -, hogy a nyáron legációba küldi Pistát s ott aztán pénzt is szerezhet. No gyertek ide, hadd csókoljalak össze még egyszer. És még azután is egyszer. Megsimogatta a hajukat, letörülgette a keszkenőjével a zápor módra ömlő könnyeiket.- Oh, de jó az Isten - kiáltotta fájdalmasan-, hogy az édes gyermekeimet elvette. A fiuk egy szót sem tudtak kiejteni a nagy szivfájdalom - tói. Némán, lesújtva hagytak tenni magukkal mindent, amint hol a bácsi, hol a néni kapta őket kézre s beszólt hozzájuk majd szomoritón, majd vigasztalon. Nem hallottak ők abból semmit. Nagy zűrzavarrá olvadt össze előttük az egész világ. /folyt,köv./ •22.
