Magyar Cserkész, 1961 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1961-06-01 / 6. szám
ígérek mezejének azt a tájat hivják, ahol a Berettyó a Bihari h^yek közül kiszalad az Alföldre. Áldott búzatermő föld az, csak fölszántani nehéz.Léptennyomon poriadé csontokba, rozsdás vasakba, törött páncéldarabokba akadozik az eke.- Nagy temető lehetett itt valaha - emeli m^ ilyenkor a kalapját a szántóvetö ember. Nagy volt biz az: egy egész nemzet temetkezett bele valamikor.Mégpedig vitéz és hatalmas nemzet: a nyilazó besenyőké. A besenyő nép atyafi volt a magyarral, ae nagyon rossz atyafi. Csak a nyelve volt rokon a két népnek, a lelke nem. A magyar már akkor templomot épített az Istennek, házat magának s hazájának hivta a főidet, mely kenyeret adott neki. A besenyőnek nem volt hazája, kóbor nép volt, sátor alatt élt,mezítelen kard képében imádta az Istent. Nevét rettegte minden szomszédja, mert a besenyő szilaj volt, mint a pusztai farkas, ravasz, mint a róka, gyors mint a sályom. Utoljára László király idejében látogatták meg a magyar földet a besenyő atyafiak. Véres arcú hirnök lihegve jelentette érkezésüket a királynak.- Ha Isten velünk, ki ellenünk?- öltötte fel páncélját nyugodtan a szent király és összekürtölte fegyvereseit. Mire Várad alá értek a magyarok, akkora a martalúc had fölprédálta Erdélyt s már a bihari hegyeken gyújtogatta az erdőket. A föld népe jajveszékelve bujdokolt a vad harcosok elől és térden állva könyöigött László királynak:- Fordulj vissza, urunk-királyunk ! Csekély erőddel a halál torkába igyekszel. A besenyők annyian vannak, mint a sáskák.- Ha Isten velünk,ki ellenünk?- kérdezte megint a szent király,s elszántan vezette kis seregét a Berettyó völgyéig. Éppen napszállat idején értek oda s a király át akart úsztatni a folyócskán mikor a keresztsz^i monostorban megcsendült az esti harangszó.A király leszökkent paripájáról és példát mutatva vitézeinek, könyörögve emelte fel szemeit az égre.- Urunk Istenünk, te vagy a mi kardunk, te vagy a mi kelevézünk. -Abban a pillanatban olyan rémületes üvöltés verte fel a napszállat csendjét, hogy maga László király is riadtan kapott hatalmas csatabárdjához. Az imádságban megriasztott sereg pedig ijedten rebegte: - A besenyők! -Hirtelen körös-körül kigyulladtak az erdők és vérvörös világot vetettek a besenyő csordára, amely lopva kerítette be a magyarokat. Tengersokan voltak, szinte hajladozott alattuk a föld s nyers kacagásukat borzalom volt hallgatni. A besenyők fekete tömegéből n^yhamar kivált egy marcona harcos s kezébe ragadva egy égő fenyöszálat, odadobogott a magyarokhoz. Azok pedig utat nyitottak neki a királyhoz, mint követ nek szokás.- Azt üzeni neked királyom,hogy rakd lábához fegyveredet-mondta gőgösen. Szent László pedig megsuhogtatta fa.kézzel rettenetes csatabaruját és mo - solyogva felelt: - Azt üzenem királyodnak, hogyha olyan nagyon szeretné fegyveremet, vegye el.Ebben a percben egy egérke szaladt vfeig a király biborköntösén s apró lábaival fölkúszva a csatabárdra, megtelepedett annak a hegyében.- Bossz jel!-súgtak össze László vitézei, de a király megint csak azzal feddte meg őket:-Ha Isten velünk,ki ellenünk? - Az Isten messzebb van ám,mint az egerek-nevetett a besenyő, s visszament az üzenettel a többiekhez. László király azonban mintha megfelejtette volna a veszedelmet. Végighevert a fűben és kedvtelve simogatta az egerecskét. Olyan otthon érezte magát a király tenyerében, akár a fészkében. A csodálkozó vitézek közül végre a fehér hajú Bese nádor odaállt elébe.- A besenyők elcsendesedtek,királym. Csak az örök virrasztanak a tábortűz éknél. Hátha keresztülvághatnánk magunkat 1- Nincs még itt a mi óránk-nézett faL a király a csillagos égre, s azzal kieresztette tenyeréből az egerecskét. A kis állat cincogva tűnt el a fűben de kisvártatva megint előkerült,mégp^jg másodmagával. Nekivágtak a tücsökmuszikától hangos mezőnek. Bese nádor nemsokára ma^int odaállt a király elé. Engedelmet kért,hogy közelebb lopódzhasson a besenyőkhöz. Meg akarta lesni,mit terveznek.-Eredj!- intett neki a király. A nádor alig egy dárdahajitásnyira ijedten fordult viszsza. - Uram-király, úgy nyüzsög a mezön az egér,hogy nen lehet tőlük járni.Mintha lába nőtt volna minden göröngynek.- Ha Isten velünk,ki ellenünk?-emélté ég felé kezét a király, azután paripájára szökött. Kezdett már bukdácsolni a hájnál1az 'ág ablakán,mikor a kürtök m^harsantak, és a magyarok nekivágtak« ellenek.-Fegyverre,fegyverre!-rikoltozták a besenyő örök. Abban a percben talpon volt az egész tábor.Minden besenyő vitéz előkapta feje alól nyil-fegyverét s mind megriadtad dobta el magától.- Hova lett a nyilamnak a húrja? -Hiába kapkodtak fűhöz-fához:az egész besenyő-táborban nem volt egy nyil, amelyikkel lőni lehetett volna. ífeytölegyig valamennyinek a húrját elrágták a mezei egerek. Akinek volt is más fegyvere, elhajitotta rémületében és futott amerre látott. A megdöbbenés elvette az eszüket és belekergette őket a magyar fegyverekbe. Mire a nap fölkelt,akkorra csak volt besenyő nemzet. Akik kegyelemre megadták magukat, azokat László király a Mátra völgyeiben telepitette le. Ott aztán elvegyültek a magyarságban, mint esőcseppek a tengerben. Hire-neve pe maradt a besenyő nemzetnek. Hanem temetőhelyüket ma is E- gerek mezejének hivja a nép.- Móra Ferenc -14 EGEREK MEZEJE
