Magyar Cserkész, 1961 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1961-04-01 / 4. szám
A kusz-kusz, amit: általában az a-r rabok egyik nemzeti eledelének tartanak, kásaszerü étel ée a puliszkára emlékeztet. Tetejére vagdalt birkahús, vagy marhahús kerül, esetleg csirke. /Mint tudjátok, a disznóhus evését a mohamedán vallas tiltja./ Az étel mellé rendkivúl erős, piros szószt adnak. A gyékényszőnyegen megteritett "asztalt" körülülik a vendégek, s miután a körülhordozott mosdótálban kezetmosnak, kézzel látnak hozzá a falatozáshoz. A kusz-kuszból kis gombócot formálnak ujjheggyel, mutatóujjal hozzácsipnek egy darab vágott húst, az egészet bemártják a szószba s úgy veszik szájba. Egy magyar szultán csodálatos sikerei. Számunkra bizony meglehetősen furcsa volt a főtt ételt kézzel enni, kivéve Zoltán barátunkat, akit az arab cserkészek Miszter Szultán-nak hivtak. Szultán mindjárt az első kísérletre úgy evett kézzel, mint egy valódi arab, s ezzel nagy sikert aratott. Nekünk azt is bevallotta, hogy már régóta szeretett volna kézzel enni evőeszköz heJyett. Gyerekkorában meg is próbálta, de mamája mindig megverte érte. Most tehat nagy lelkesedéssel engedte át magát az élvezetnek. A főétel után az arabok rengeteg gyümölcsöt szolgainak fel, majd pedig teát. Az étkezés végeztével ismét körülhordoznak egy mosdotálat és törülközőt a kézmosáshoz. Ha az evésnek fent leirt módját furcsának találjátok,jusson eszetekbe, hogy Mátyás király korában, de még később is, Magyarországon is igy étkeztek. A penarab jamboreen még sok olyan dolgot tapasztaltunk, ami szamunkra egészen uj volt. így például a napirend. Reggel hatkor már mindenki talpon volt. Délelőtt 11-kor viszont minden tábori tevékenység félbeszakadt. A csapatok megebédeltek, utána kiki fogott egy lepedőt s azzal az árnyékba vonult, lepedőbe csavarodva elnyujtózkodott és fél 4—ig aludt /vagy legalábbis teljes csendben pihent./ A nap ezalatt az idő alatt olyan forrón tűzött, hogy minden más tevékenységet megakadályozott.Négykor újra feléledt a tábor. Tizenegykor volt takarodó, fél lű-kor lefuvás. A tengerparti olajfa és fenyőligetbe épült táborban csodás tábori épitményeket láttunk. Meg kell adni,ho® az arab fiuk nagyszerűen értenek a természet-adta anyagok felhasználásához, különösen tetszettek nekünk a bambusznádból, páimarostokból, és olajfa- gályákból készült építmények, mint például fedett ebédlők, lugasok, ruhatartók, konyhák, kapuk és zászióárbocok. ötletekben nem szűkölködnek, önműködő táborkaputól kezdve a lábbal működtetett ivószerkezetig sok agyafúrt szerkezetet találtunk. Érdekes szokásuk az is, hogy sátraikban a földre terített gyékényszőnyegen kivul úgyszólván semmit sem tartanak. Minden a sátrak körül felállított tartószerkezeteken van elhelyezve: ruhák, cipők, hátizsákok,pokrócok, csajkák, stb. Ha a közeiben megfelelő vastagságú élőfa van, a ruhatartókat annak agaira szerelik, mégpedig úgy, hogy kötéllel fel lehessen huzni magasra. Mondanom sem kell, hogy ilyen táborra csak ott lehet berendezkedni, ahol eső egyáltalán nem esik. A pánarab jamboreera szánt nyolc nap nagyon gyorsan eltelt. Sajnáltuk, hogy nem maradhattunk ott az utolsó három napra, amikor a kirándulások voltak, de mennünk keluett. mert már vártak bennünket Nyugat-Afrikában. Jóleső érzés volt látni, hogy az eleinte irántunk kissé bizalmatlan arabok /akik ezúttal el8Őizben engedtek be nem-arab cserkészeket táborukba/ milyen jószivvei és barátságosén búcsúztattak bennünket. kiindulásunk hírére a szomszéd táborokból odasereglettek a cserkészek és vezetők, hogy mégegyszer kezetfogjanak veiunk, nevüket beírhassák emlékkönyvünkbe, vagy hogy nagy sikert aratott háromnyelvű Magyar Csericész-unkbői egy-egy számot kapjanak búcsú-ajándékul.-9-
