Magyar Cserkész, 1961 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1961-03-01 / 3. szám
A Z ELSŐ ÁLDOZAT 1348 nyarán messze Galíciában, - Tarnopol városában egy huszárszáz,a d állomásozott. Egytől-egyig derék magyar fiuk. A huszárok meghallották,hogy mig ők messze idegenben katonáskodnak, a hazát tiz felől fenyegeti ellenség.Ettől fogva nem volt nyugalmuk, nem volt maradásuk. Egy este, amikor idegen fül nem hallotta, összejöttek tanácskozni.- Miért nem visznek minket haza, mikor veszedelemben van apánk, anyánk? - kérdezte egy káplár türelmetlenül. Senki sem tudott erre felelni. Hát miért nem? Az őrmester elkeseredetten szól:- Mi haszna van jó kardunk,bátor szivünk, erős két karunk) Mi haszna vagyunk huszárok, ha itt kell tespednunk tétlenül az idegen földön, mikor hazánkra tízféléi tör az ellenség? Egy vén huszár felmordult a bajsza alul:- Hát persze, a mi generálisaink ellenségei a magyarnak. Nem engedik mag, hogy hazasiessünk hazánk védelméreI A huszárok lehorgasztott fővel hallgatták ezeket a szavakat. Egyszerre egy sápadt, fiatal közvitéz elővett a dolmánya zsebéből egy papírdarabot. Elkezdte olvasni a rája irt sorokat: Talpra magyar, hi a haza) Petőfi Sándor Nemzeti dala volt. Amig a halvány huszár olvasta, az arca kipirult, a szeme szikrázni kezdett, a hallgató huszároknak pedig tűzbe gyűlt az arca. Mikor ezt szavalta a társuk: Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, haini nem mer! egyszerre ugrott föl valamennyi huszár. Elhatározták, hogy ők nem vesztegelnek tovább. Ha tisztjeik nem vezetik őket, hát hazaszöknek nélkülük. Amint ezt elhatározták, egyszerre egy hang hallatszott a hátuk mögött:- Mikor indultok fiúk? Egy magas, karcsú, fiatal tiszt lépett közéjük: Fiáth Pompejusz főhadnagy. A huszárok föiugráltak és árulást sejtve, kardjukhoz kaptak.- Ne féljetek tőlem, fiuk,-szóit a főhadnagy.- Hallottam én is azt a költeményt, veletek megyek én is) Hej, hogy kigyult a huszárok szeme! Szerették volna megölelni ezt a lelkes fiatal tisztet, há a fönebbvaló iránti tisztelet megengedte volna) Másnap az éjszaka sötétjében egy század huszár vonult ki nesztelenül a városból. Elükön lovagéit Fiáth Pompejusz főhadnagy. A dobogásuk se hallatszott, mert a lovak patáját ronggyal csavarták be. Mentek haza, haza. Amint kiértek a városból, egy magános lovast láttak maguk után nyargalni. Megismerték: Lenkei János századosuk volt, akit mindnyájan szerettek.- Megálljatok fiuk) - kiáltott utánuk. A huszárok megálltak.- Hová mentek? - kérdezte a százados. - Nem tudjátok, hogy ez szökés, amit a katonai törvény halállal sújt.- Tudjuk, de mi azért mégis hazamegyünk!- Forduljatok vissza, amig lehet! Egy öreg őrmester szólalt meg most megsodorintva bajuszát:- Jöjjön velünk százados ur is, mert ha nem jön, visszük!- No hát vigyetek, gyerünk! Hát-5-
