Magyar Cserkész, 1961 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1961-12-01 / 12. szám
ványkőre és Roland lovag tekintete mohón legelt rajtuk végig:- Ez már tesziI - mormolta, aztán előre lépett. - Hé ideryere, te papi , Az ősz, öreg püspök nem moccant. Állt feszülten, mint a cövek és két tenyerét védőén terítette mellére.- Hallottad?!... A kiáltás csattant, szinte belereszkettek a vastag kőfalak és nyomába elcsendült még a várbeliek zaja is, de a püspök csak nem mozdult. Roland lova| a^yát elfutotta a vér. Egyetlen rántással széthasította a papiköntös mellrészét. Elégedetten mordult fel az ott rejlő kis bársonyzacskó láttán:- A kincs! - s azzal tépte is a tarsolyka zsinórját. Hatalmas lökés taszította hátra,a püspök csak most ébredt a villámgyors támadásra. Alakja megnőtt, majdnem gigászivá magasodott és szent harag pírja ömlött el arcán. Hangja metszett, vágott:- Hozzá ne érj, szentségtörő!.... Az Ur teste! De Guiscard már megnézte a tarsoly tartalmát. Ajkát megvetően elbiggyesztette:- Csak ostya? - csikorogta s a tarsolyt nemtörődöm mozdulattal az asz>talra vetve^ a püspök szeme közé nevetett durván:- Kár a háborgásért, papom! A te istened nem az enyém. Hitem’a kard és az ördög a cimborám! Ugy-e urak!?- és a sok elrug'gaszkodott hangos helyesléssel tóditotta káromló sz-vát. Aztán homlokát ráncba vonta a felforró indulat:- Hanem az ütésért még megszenvedsz, püspök! - fújta vésztjóslóan és rámeresztette kegyetlen szemepárját.Az öreg istenszolgája tiszta tekintettel állta a néma harcot, meg sem rebbent pillája, s végül is Roland lovag szegte le homlokát.- Vigyétek őket! - horkant méreggel a körülötte lábatlankodókra.- Hadd gondolkodjanak a válságdijón!...S azt pedig adjátok oda neki!... - bökött a szentségörző tarsolyra. Már kiszaladt száján a rendelkezés, amikor észrevette, hogy mit mondott, hogy voltaképpen meghátrált valami elől, amit az imént kigunyolt.Kiért tette? - nem tudót számot adni önmagának és hogy megzavarodottság't elrejtse, széles mozdulattal körülintett:- Talán végre asztalhoz telepednénk barátaim? - dünnyögte és a hamarjában felhajtott serleg borral eloltotta rosszérzését.- Mi ez? - hőkölt fel csodálkoz - va, amikor hirtelen a mélyből vontatott ének verődött a terembe. Balduin sürü csuklással válaszolt:- Nem... nem ismered?...Ünnepi ének... Karácsonyt zsolozsmáznak a rabok!... Mert... mert... ha igaz... karácsony vagyon!...- ünnep?! Hát...akkor...- Guiscard azt hitte, ragyogó tréfát talált s már bömbölt is a pohárnokokra a földön heverő kegyszerekre mutogatva^Kutyák... vigyétek és mondjátok meg annak a papnak, imádkozzék beléjük inyes lakomát! - s hátravetődve karszékében, kacagott a pompás ötleten. Aranytányérok és előttük koplalnak a rabok! Ha- Inshci • • • Vagy félóra múlva ismét eszébe ötlött a kacagtató kép: Aranytányérok és a rabok... Nehézkesen felemelkedett:- Lovagok! Ki tart velem? Nézzük meg, hogy vacsoráznak odalenn? mondta botladozó nyelvvel és a bortól tántorogva indult el a pincebörtönök felé, sarkában a kurjongató mordályégetőkkel... Csikorogva tárult fel a nehéz börtönajtó és Roland de Guiscardot a küszöbhöz ragasztotta, nevetését torkára forrasztotta az eléje vetődő kép. (folyt.15.old.)- 5 -
