Magyar Cserkész, 1959 (10. évfolyam, 2-5. szám)

1959-02-01 / 2. szám

kemény szivünek kell lenni. Kis ideig engedte poroszkálni még a lovakat, aztán hátrafordulva fölrikkantott: - No leginyek, reája, nyakunkba szakad az estve, ha nem igyekszünk. - És tám a besenyő is - tette hozzá gondolatban.

Megnőtt árnyékuk lassan beleolvadt a szürkületbe. Hol ügettek, hol vágtattak, már nem is igen kellett a lovakat biztatni, szaporázták maguktól is és mindgyakrabban felkapták fejüket és nyeritve szimatoltak bele a hűvös alkonyatba.- Och-tura báttya, - szólalt meg Egus szomjúságtól rekedt hangon - mifelénk járnánk mán, úgy veszem ki a luvak szaporázásábul. Még be sem fejezte a mondatot, amikor az egész környék megelevenedett és nagy huiozással lovasok törtek rájuk minden oldalról.- No iszen, titokét is lesre kapna egy gyerökcse had is, kik vónátok, honnan gyüttök, mit akartok? - kérdezte nagyhangon vezetőjük és fejszéjét meglóbálta a főlegény orra előtt, mert bár ismerte őt jól, nem mulaszthatta el kimutatni uraságát.- No-no, öcsém, Och-tum századfőt jobban kegyühetnéd. Tám ién kiérdezhetném, mér kódorogtok ennyire az gyepűnek előtte?- Az hadnagytul kaptunk mán lassan egy hétnek előtte hirt, hogy fürkésszük az utat, netám besenyők érkeznének. Aszongya a hirhozó, az kievai gyalogniepek vezire üzente nekije, hárum töményvei gyünnek az besenyők.- Dehogy gyünnek, sziep öcsém,mikor mán itt is vágynak. Tőlük szaladunk mi is. Az tenger viz melletti kapuk őrsége mán két nap uóta győzködik vélük. Mi meg hirt és az hadnagy fiadomját hozánk magunkvel - morgott a legényre Och-tnm. - Oszt most ne tócscsátok pofátokat, hanem aggyatok innya. Egyik legény kezéből kivágta a vizeskulacsot. - Nem Allah szájtátója vagyok ién, hékás, miótátul kénálják felétek vizvel az fáradt lu gazdáját?

Egyszerre tiz kumiszos tömlőt is nyújtottak feléje. Ő is és legényei is hosszú, hangos kortyokban itták a jól megerjesztett savanykás,csipős-erős italt. Och-tum aztán kétfelé törölte bajuszát, nagyot kiköpött lova feje mellett és odapöckölte a szót:- Indulhatnánk tovább, ükön segödelmével, ámbátor mán nem kő sietnünk, iszen itthun vónánk. - Odaintett a kapuőrzők főjének: - Ti meg álljatok csak mögénk, Semet.- Nem tühetem, főleginy, az hadnagy nagy szóval mondá, hogy keményen vigyázzam a besenyő kutyákat - szabadkozott az. - Hátha kisértek vóna titokét. Akkor kedig megszárolnánk ükét, annyivei is kevesebben legyenek.

Och-tum tarkójára tofta süvegét. Három nappal azelőtt borotváltatta le a haját homloka felett, kopasz koponyáját izzadtság, por lepte be, ugyancsak viszketett, vakarni kellett. Hát persze, hogy követtek minket - gondolta - éppen a besenyőknek ne lenne anynyi eszük. Az utat se nagyon téveszthették el, nem igazi mocsár ez a Bug menti, csak aféle eliszaposodott, sással-náddal benőtt áradásos terület.Nem veszhet itt el a jószimatu ember, és a gyalog népek is mutatják az utat, szives-örömest. Ha vezeték lovakat hoztak, s miért nem hoztak volna, hamarosan nyakukon lehetnek.- Velejes dolgot mondái, sziep öcsém, Semet - bólintott elismerőleg. - Maradunk véietök, jó vona égyet lekapni közülük tiz körméről, tám kibeszélne hasznos hireket. - Egészen felfrissült; számtalan csatán, kalandon gyakorlott agya máris tervezte a cselvetés részleteit. - Mi kicsinyég visszamennénk, ahol alkalmatos hely vagyon éjszakai nyugvásra. Szalonnát sütnénk az lepényhöz. Osztán, ha reánkgyünnek, ti lennétek a közelben. Osztán, kellő üdőben, reája, ne, sajnáljátok ükét,

6