Magyar Cserkész, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-10-01 / 10. szám
OKTÓBER 6. Október 5.-én féltizkor jelenöeztem a vár parancsnokánál társaimmal , aki lelkészeket kért a haditörvényszék által halálra Ítélt tábornokok mellé.A borzasztó hir mindnyájunkat levert. Vérző szívvel léptük át a vár kapuját. Ott azonnal az elitéltekhez vezettek bennünket s miután mi az őszinte részvét után, barátságos beszélgetés közben felhívtuk őket az isteni gondviselésben való megnyugvásra, - ők egész nyugodtan biztak sorsukat Arra, akinek kézéből jön minden. Délután öt órakor elhagytuk a szerencsétlen foglyokat s másnap, a kivégzés napján, reggel 2 órakor újra visszatértünk közéjük, a legnagyobb szivfájdalommal. Virrasztottak és szeretteiktőlvettek búcsút gon - dolatban. Majd a legszükségesebb rendelkezéseket megtéve, példás buzgósággal meg - gyóntak és megáldoztak. Fél öt lehetett, amikor kolostorunk meghagyásából az annyira ismeretes lábtörés miatt ágyban fekvő Damjanichot látogat" tam meg. Kezetszoritva fogadott s a brunni hóhért, - ki éppen szobájában kémlelődött, - valamint az őrt is kiparancsnolva, barátságos beszélgetésbe kezdtünk. Többek között igy szólt hozzám:- Tisztelendő barátom! Nem félek a haláltól, hisz ezerszer néztem én szemébe, ámde mégis fáj, hogy még csak azt a kegyelmet sem kaphattuk meg,hogy katonákhoz méltóan - golyó által - végezzenek ki. Ezután átadta annyira szeretett neje megnyugtatáséira irt imáját, hogy azt imádott Emiliájának kézbesítsem.A- mikor távozni akartam tőle, igy szólt:- Tisztelendő barátom! ön talán nem is tudja, hogy ki vagyok. Én rác vagyok vallásomra, - de mint rác meghalni nem akarok! Ai<jjon meg engem.Azt is tudom, hogy ön engemet addig meg nem áldhat, inig én meg nem gyónom bűneimet, tehát hallgasson meg. - És a nagy férfi meggyónt. Elmondta röviden a hitvallást, mire én feloldoztam, kezeimet fejére tetette és azokat saját kezével szőritva, egész imám alatt ott tartotta. Aztán igy szólt:- Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap áldott meg. Utolsó szavai ezek voltak hozzám:- Tisztelendő barátom, ha nem utál, csókoljon meg engem. Hogy utálnám a hősök leghősebbikét, s mi öt percig egymás nyakába borulva zokogtunk keservesen. En Istenem ne adj számomra több ilyen jelenést. Végre elérkezett az idő az indulásra. Tompa moraj között megérkezett a kisérő sereg és negyed hatkor a_ négy golyóra Ítélt tábornok: Kis Ernő, Schweidel János, Lázár Vilmos és Desewffy Arisztid a sáncok között agonlövetett. Kiss Ernő az első lövés után nem esett el, mire három katona közvetlen közelről lőtte agyon. Holttestüket a sáncok hantjai fedik, mert elszállításukat nem engedték meg hozzátartozóiknak. A hazaért elhunytak fölött virraszt a béke angyala. Végrehajtva a négy tábornok véres Ítéletét, a bitófára Ítélt kilenc tábornokot fogta közre utyanaz a kiséret. Minden arc az elvonuló csapaton. Ők nagylelkűen és látható nyugodtsággal indultak az utolsó útnak. Félóra múlva elértük az Arad felé vonuló térséget, ahol már kilenc bitófa állott. Az Ítéletet mégegyszer felolvasták.... és megkezdődött a borzalmas gyilkolás! Poltenberg Ernő egy percnyi halasztást kért. Odament Damjanichhoz, megölelte, megcsókolta, majd a többiekhez, tőlük is hasonlóan búcsúzott. Aztán visszatért a bakóhoz s igy szólt:- Most már az öné vagyok! Egy-két irtózatos perc és a dicső honvédtábornok megszűnt élni... Azután sorba következett Török Ignác, Lahner György, Éhezits Károly, aki hangosan imádkozott mindaddig} míg nemes lelke el nem hagyta. Nagy-Sandor József ezt kiáltotta utoljára1- Éljen a haza! Leningen-Westerburg Károly gróf beszédre kért engedelmet. Miután megkapta, igy szólt .a katonákhoz:- Tudomásomra jutott, hogy egyesek azt a hirt terjesztik rólam, hogy Buda váránaLk visszafoglalásakor az elfogott német tiszteket kegyetlenül felkoncoltattam volna. Miután más cáfolatra már nincs időm, itt, az Úristen itélőszéke közelében ezennel aljas rágalomnak minősítem ezt a hazugságot! Hetediknek Aulich Lajos következett. Damjanich - látva, hogy sírok - igy szólt:- Tisztelendő barátom, hisz Akit kezében tart, az is az igazságért halt meg. S reá kerülve a sor, miután hét bajnok társa halálának szemlélője volt igy szólt:- Azt gondoltam, hogy utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatában! Azután kocsijából leszállva, nyakkendőjét kezébe adta, hogy mint örök emléket nejének átadjam. Azután fellépett a zsámolyra és mégegyszer megszólított, hogy ne felejtésem el a rám bízottakat. Majd, miután még előbb a hóhért figyelmeztette, hogy szakái-5
