Magyar Cserkész, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-01-01 / 1. szám
1 fl TURUL , VISSZATÉR Alpári csala A kárpátalji szlávok között nagy volt a riadalom. 'A szegényes falvak 1- iedten zúgtak, zsibongtak, akár a megbolygatott ménkasok. Jelzotüzek lobogtak’ fel a dombokon, bőrruhába öltözött szőke, nagy darab emberek loholtak fújva, lihegve a keskeny erdei ösvényeken Munkács felé. Vitték a kenéznek a riasztó hirt, hogy Verecke tájáról komor, sastollas süvegü szittya lovasok vágtáznak le szerte a vidékre. Atsuhannak a kunyhók között, kivont kardjuk,harci csákányuk fénylik a napon s nemán-zordonan meg-megállnak a falutéren. Vezetőjük harsányan közhírré teszi,hogy akinek kedves az élete, az fegyverei dugja el, hódoljon meg, mert jön, közeledik a magyar sereg s akit fegyveresen talál, annak szamára nincs irgalom, kész a halál. Aztán visszafordítják paripáik fejét és vágtatnak tovább, ismét viharfelhő módján, szótlanul. A munkácsi kenez megértette az üzenetet. Legékesebb köntösébe öltözött, szépen megmunkált réztálcára kenyeret, sót tétetett és elindult, hogy jóvoltát, népét alattvalói hódolattal a hóditó vezér kegyelme tányérjára helyezze. Mert miért’ a harc, náboru... gondolta nyugságos lélekkel, csendes beletörődéssel - ha ez igy végeztetett ? Jobb élni ui ur árnyékában,"mint lenni szabad, de halott! Es azt mondják a vének, hogy ezek a magyarok egyenes gazdái a huh Attila örökségnek, övék a föld - akkor hát minek állanánk ellen# Akkor már morailó folyamként hömpölygőit le a munkácsi síkra Árpád fejedelem hada s a magyarok ura a varhegyen fogadta fényes vezéri körben a kenézt. Aztán a négy folyó országában ismét a turul népére esteledett az égbolt - első Ízben a hun nemzet végromlása óta. Almos, az öregvezér, táltosaira támaszkodva lépegetett ki kúpos nemezsátora elé és a várhegyről hosszan,önfeledten tekintett le a völgyben zsibajgó sokaság fölött, arra, amerre a hegyek tövétől nekilendülőén egyre szelesebben terebélyesedett az áldott alföldi róna.- Hívjátok ide fiamat,Árpádot!., szólt fátyolozott hangon. Mikor a fejedelem gyengéden megérintette vállát és dördülő, érces szava tiszteletteljesen felzengett: - Hivattál, A.pámuram! - szeme buszkén, élénken megcsillant egy pillanatra,boldogan gyönyörködve delceg sarjában. Kézlegyintéssel elküldötte a körülöttük szolgálatkészen figyelő boncokat. Egyedül maradtak a hegytető peremén. Hallgattak mind a ketten. Árpád alakja szálfaként fúródott az éjszakai homályba és a megroskadt almos magába görnyedt megint. Távolról mozdíthatatlan sziklarognek hihette volna a szemlélő. Egyszerre fiára fordította ráncszántotta homlokát:- Árpád... hazaértünk! - mondotta csodanézően. - Ez a föld Attila király földje, igaz jussunk! Velünk ide szálltak a hat turulok, kik elmenének a Karddal Csaba vezérünk serege előtt. Látomásban láttam az imént. Sebes röppenéssel repült hozzájuk a hetedik, amonnan a kincses Bizánc iránya felöl s aztán csattogó csapdosással visszavisszavijjogva elszárnyalának nyugat felé. A regi jóslat ime, teljesedett, mi vagyunk a Kard uj, választott népe! És én látom, a Kard soha többé,sem dicsőségben, sem vészben-gyászban, nem hagyja el a nemzetet. Osztályosa lészen sok századéven át, mig a penge egyszer majdan ekevassa változik.Akkor teljesedik be a végzet és Attila tör-5
