Magyar Cserkész, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-01 / 1. szám

1 fl TURUL , VISSZATÉR Alpári csala A kárpátalji szlávok között nagy volt a riadalom. 'A szegényes falvak 1- iedten zúgtak, zsibongtak, akár a meg­bolygatott ménkasok. Jelzotüzek lobog­tak’ fel a dombokon, bőrruhába öltözött szőke, nagy darab emberek loholtak fúj­va, lihegve a keskeny erdei ösvényeken Munkács felé. Vitték a kenéznek a ri­asztó hirt, hogy Verecke tájáról komor, sastollas süvegü szittya lovasok vág­táznak le szerte a vidékre. Atsuhannak a kunyhók között, kivont kardjuk,harci csákányuk fénylik a napon s nemán-zor­­donan meg-megállnak a falutéren. Veze­tőjük harsányan közhírré teszi,hogy a­­kinek kedves az élete, az fegyverei dugja el, hódoljon meg, mert jön, kö­zeledik a magyar sereg s akit fegyve­resen talál, annak szamára nincs irga­lom, kész a halál. Aztán visszafordít­ják paripáik fejét és vágtatnak tovább, ismét viharfelhő módján, szótlanul. A munkácsi kenez megértette az üzenetet. Legékesebb köntösébe öltözött, szépen megmunkált réztálcára kenyeret, sót tétetett és elindult, hogy jóvol­tát, népét alattvalói hódolattal a hó­ditó vezér kegyelme tányérjára helyez­ze. Mert miért’ a harc, náboru... gon­dolta nyugságos lélekkel, csendes be­letörődéssel - ha ez igy végeztetett ? Jobb élni ui ur árnyékában,"mint lenni szabad, de halott! Es azt mondják a vé­nek, hogy ezek a magyarok egyenes gaz­dái a huh Attila örökségnek, övék a föld - akkor hát minek állanánk ellen# Akkor már morailó folyamként hömpölygőit le a munkácsi síkra Árpád fejedelem hada s a magyarok ura a var­hegyen fogadta fényes vezéri körben a kenézt. Aztán a négy folyó országában ismét a turul népére esteledett az ég­bolt - első Ízben a hun nemzet végrom­lása óta. Almos, az öregvezér, táltosaira támaszkodva lépegetett ki kúpos nemez­sátora elé és a várhegyről hosszan,ön­feledten tekintett le a völgyben zsi­­bajgó sokaság fölött, arra, amerre a hegyek tövétől nekilendülőén egyre szelesebben terebélyesedett az áldott alföldi róna.- Hívjátok ide fiamat,Árpádot!., szólt fátyolozott hangon. Mikor a fejedelem gyengéden meg­érintette vállát és dördülő, érces sza­va tiszteletteljesen felzengett: - Hi­vattál, A.pámuram! - szeme buszkén, é­­lénken megcsillant egy pillanatra,bol­dogan gyönyörködve delceg sarjában. Kézlegyintéssel elküldötte a körülöt­tük szolgálatkészen figyelő boncokat. Egyedül maradtak a hegytető peremén. Hallgattak mind a ketten. Árpád alakja szálfaként fúródott az éjszakai ho­mályba és a megroskadt almos magába görnyedt megint. Távolról mozdíthatat­lan sziklarognek hihette volna a szem­lélő. Egyszerre fiára fordította ránc­szántotta homlokát:- Árpád... hazaértünk! - mondot­ta csodanézően. - Ez a föld Attila ki­rály földje, igaz jussunk! Velünk ide szálltak a hat turulok, kik elmenének a Karddal Csaba vezérünk serege előtt. Látomásban láttam az imént. Sebes röp­­penéssel repült hozzájuk a hetedik, a­­monnan a kincses Bizánc iránya felöl s aztán csattogó csapdosással vissza­­visszavijjogva elszárnyalának nyugat felé. A regi jóslat ime, teljesedett, mi vagyunk a Kard uj, választott népe! És én látom, a Kard soha többé,sem di­csőségben, sem vészben-gyászban, nem hagyja el a nemzetet. Osztályosa lé­­szen sok századéven át, mig a penge egyszer majdan ekevassa változik.Akkor teljesedik be a végzet és Attila tör-5

Next

/
Thumbnails
Contents