Magyar Család, 1977 (18. évfolyam, 1-4. szám)

1977-06-01 / 3-4. szám

kumban, hanem uralta a keresztet és erejében, nem pedig méreteiben volt lenyűgöző hatása. A Megváltó alakjában nem volt semmi rábeszélés, az első pillanatban nem is láttam. A gyengéd vonalban felivelő karokat csak később vettem észre, ugyanúgy a kevés vonallal alakba formált szenvedést. A kereszt és a Megfeszített úgy viszonyult egymáshoz, mint a hit és a vallás. — Biztos akartam lenni abban, hogy valóban feleletet kaptam kétségeimre, kérdéseimre és amikor a kereszt a magasban eltűnt, majdnem úgy nyúltam utána, mint Margarete.

* * *

Az előadásnak vége volt, s szótlanul jöttünk kifelé. Az emberek csendesebbek voltak, mint máskor és nem siettek. Öt óra lehetett, künn még napsugaras volt az ég, tiszta és felhőtlen. Még én sem illettem bele a valóságba, szerettem volna őrizni a varázslatot: — szerettem volna keresztet írni az égre.

6 Magyar Család

S. KÓSA ANTAL:

DECEMBER

Hóval betelt a táj már, fölötte gondmadár jár feketén, mint az árnyék.

Ha szárnyam lenne, biztos fészkére rátalálnék.

Tente, babuska, tente. . . súgom meg éjjelente, vigasztalom a hóval.

Elzsibbadt lelkem telve; talált mesével, jóval.

Szorítom rongybabámat, ha szíven üt a bánat, gyermek maradt a lelkem; valami átok folytán életté nem neveltem.

Magam is az maradtam, mert más úton szaladtam.

Most itt kesergek vénen, gyermekcipőben váltig szőkén és feketében.

Haszontalan mesélő . . .

Hazudja rám az élő.

Vagyok, miként a törpe: mielőtt felnőtt volna, valami összetörte.

#

A Kanadai Magyar írók körének munkáiból mutatok be néhányat, hogy ezzel is felhívjam a figyelmet értékes és szép munkájukra. Ezideig három antológiáról tudok, melyek megjelentek és a ’’Kézfogás” című kötettel jelentkeztek. Megrendelhetők: Miska János, 3206 South Parkside Drive, Lethbridge, Alberta, Canada.

HÁMORY VÁRNAGY DALMA:

TIZENKÉT SZÁL VIASZGYERTYA NAPJÁN . . .

Kissé furcsa ez a cím. Találgatásra ad okot, pedig csak egy közönséges születésnapot takar, melyen a szerető anyai gondoskodás magagyártotta viaszgyertyácskái csoda-gyertyákká változtak a lelkek melegétől.

Nekem készült a tizenkét gyertya réges-régen, akár a mesében. - Mikor is? Gödöllőn, 1920 március 30.-án.

Zongora tanárom, Élő Antal, váratlanul megbetegedett. Nagyon kedveltem, ezért igyekeztem hozzá a magam kötötte virágcsokorral, örömet szerezni. Hiába. Mire elértem a Kossúth Lajos utcai lakására, már nem láthattam többé. Lehangoltan indultam haza, pedig még nem tudtam a bizonyosságot.

Édesanyámat a konyhában találtam. Először mintha zavarba jött volna, talán ezért is adott gyorsan egy váratlan megbízást.-Az íróasztalom jobboldali legfelső fiókjában találsz egy fekete dobozt, egészen az elején van, így nem is kell keresned. Hozd el, kérlek!

Négy fivéremmel együtt úgy voltunk nevelve, hogy megbízás nélk ül semmihez sem nyúltunk. A szekrények, fiókok talán sohasem, vagy csak kivételes alkalmakkor voltak zárva; mi gyerekek mégsem gondoltunk arra, hogy tartalmukban turkáljunk. Szüléink semmire sem mondták: — Nem szabad! — mi mégis megértettük minden kívánságukat szavak nélkül is. Talán egy egészen kis korban alkalmazott hangtalan mozdulat, vagy tekintet volt az, mely ennyire mély hatást gyakorolt ránk.

Erdélyi menekültek voltunk. Az első esztendőket nagyon nehezen, s a későbbieket is - a régi, gondtalan életünkhöz viszonyítva — igen lassan vészeltük át. Közel két esztendeig sok-sok erdélyi családdal együtt vagonlakók voltunk a gödöllői pályaudvar mellékvágányain élve. Ez az embertelen állapot csak akkor kezdte behatóbban foglalkoztatni a hatóságokat, amikor édesanyám has- és fejtifuszt kapott. Ez a borzalmas betegség annyira megviselte szerveze-