Magyar Család, 1975 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1975-06-01 / 3-4. szám
12 Magyar Család másnak menjen; fiú az apának, testvér a testvérnek, barát a barátnak, s ember az embernek. De mi történt a világgal? Miért következett ez be? Csak azért, hogy az egy minél többet, minél nagyobbat tépjen, marjon a máséból, vagy abból, amely még fenn maradt a nagy Alkotó által megteremtett és az emberiség asztalára odaborított értékekből, termékekből. S hiába sikolt a károgó holló: milyen kár... kár ...és kár -nem használ. A harc újra áll, úgy, mint régen: bunkóval, csákánnyal, fegyverrel, egymás ellen, egymást pusztítva. Még akad itt-ott egy-két sziget, zöldelő oázis, de ki tudja, emelkedő vagy süllyedő az is?--------o-------Dyen gondolatokkal eltelve léptem be a Magyar Otthonba, ahol az egyik asztal körül ott ült a mindenütt jelenlévő, tanácsadó, kisegítő, a magyar újság minden, igazgatója, tördelője és nyomdásza, s mellette foglalt helyet egy nemrég kijött házaspár, bimbónyílásra váró lányukkal. Melléjük telepedtem és lestem az otthoni még ismeretlen híreket. De lassan az órák ránk szakadtak és a beszéd fonala megállt. A csönd nem vált kínossá, mert mindenki belemélyedt a kapott tapasztalatokba és igyekeztek elraktározni szellemi polcokon. Magam is azt tettem, de ennek is vége szakadt, s a csend még mindég tartott, így körbe vettem az arcokat, vajon mit gondol egyike-másika? A nyomdász (aki 9 órákkor még mindég munkaruhában) talán azt latolgatja: - mi van még hátra? Ja, igaz, a 8. oldallal még nem vagyok kész, pedig az egy három órai munka! De mit tegyek? Ha egyedül én vagyok a mindenes: tördelő, nyomdász, korrektor, postázó, egyszóval minden. De hát mi értelme van ennek? Kanállal merni a vizet a közöny tengeréből? De nem! Ez lehetetlen! Dyen szavak hiányzanak az áldozatvállalók kis kátéiból: Miért teszem én ezt? Hát érdemes? ... —Apuka! Van 5 cented? —Van, de minek az neked kislányom? —Csak . . . —De rövid egy válasz, de azért itt van, vidd. —Köszönöm... Az üde leányka hang visszahívott a jelenbe, s így elhagytam belső világomat - teljes összevisszaságban, majd később - és sietve küldtem a világ útvonalának szélére, mint egy alamizsnára váró koldus; mert magam is az vagyok, eseményekre váró, leső koldus. .. A pénzzel a lányka eltűnt. Bennem valami furcsa érzés kelt szárnyra: 5 cent... Telefon . .. Máris boy-friend? ... És egyszerre csak éreztem, hogy kedvetlen lettem. De alig múlt el egypár röpke perc, a lányka újra megjelent. Kezébe két vanüiás fagylaltot szorongatott. Az egyiket apja elé tette, a másikat anyjának juttatta. Apja ránéz, de köszönésből kérdés lett: — —Na és te? —Én most nem kívánom . . . —Jó, jó, tudom, de itt az enyém, vedd el! —Nem, nem, én ezt neked hoztam, fogadd el tőlem, ne rontsd el az örömömet! Mire éreztem, torkomat valami fojtogatja. Elhúzom a tekintetem, ne lássák érzelmem árulkodó jelét. Éppen azért nagy hirtelen átugrom egy új gondolatra: - Lehetséges az üy határtalan szülői szeretet? Mi volt ez? HajnaBiasadás? Talán már eljutottunk az új fordulóponthoz? Vagy csak ez semmi más, mint egy megmaradt oázis? Hej, te Idő! Kegyetlen évgy3rű-formáló, termelő, most az egyszer nem bánnám, ha fogaskerekeid gyorsabban forognának, hogy előbb tudnám meg a valót erre, a választ . . . Sajnos azt jól tudom, te nem tehetsz üy kivételt, részlehajló nem lehetsz, s nem kockáztathatod meg tekintélyedet, dicsőségedet, hogy te vagy a világ legpontosabb, legkiegyensúlyozottabb Órája, mert sohasem siet és soha nem késik! Tehát várni kell addig, amíg az Idő meg nem hozza a választ, de addig fürödhetek abban az örömmámorban, amit én most átéltem. Talán mindegy, hogy ez kivétel, vagy első fecske, de mindenesetre tüneményes szép volt! Ettől felvidulva meleg kézszorítással elbúcsúzva, vidáman hagytam el az Otthon reményt keltő székházát...
