Magyar Család, 1975 (16. évfolyam, 1-4. szám)

1975-06-01 / 3-4. szám

Magyar Család

9

ünnepi vacsorát tartották ott. A British Légionból autót küldtek értünk és az autó vezetője nem volt más, mint a két gyermek apja. Ezek a hátsó ülésen cincogva nevetgéltek. —”Na, Aunty, mit szól hozzá? Mi már iskolások vagyunk és mi is mehetünk az előadásra!” — ”Na, és hol van a nagybácsi? ” — ’’Otthon. Őt nem érdekli az előadás. Néni kérem, ha megengedi, mi is meglátogatjuk a nénit, hogy az iskola nevében megköszönjük az ősszel adott kosár almát.” — ’’Jöjjetek csak bármikor, kedveseim ...” így aztán a gyerekek révén meleg barátság fejlődött ki köztünk. Minden nagyobb ünnepély előtt, karácsonykor, húsvétkor a gyermekek anyjukkal meglátogattak, virágot hoztak és jókívánságot mondtak. A bájos öregúr modorával megcáfolta az angol fölényességet. Most értem meg, hogy a világ elfogult az angol néppel szemben. Az öreg úr ősrégi angol családból származott mindkét szülője révén.

A múlt héten meglátogattam, bevásárlásomról visszatérve, az öreg házat. Kopogtatásra az öreg úr nyitotta ki az ajtót. Meglepve láttam a nagy változást rajta. A két héttel ezelőtti még friss és boldog arcszíne eltűnt és mint egy nagyon beteg ember, tört hangon üdvözölt: —’’Isten hozta, csakhogy látom!” — ”Mi történt? ” - kérdeztem. — ’’Egyedül van itthon? ” — ”A gyerekek az iskolában vannak, de a nő mindjárt jön.” - válaszolta tört hangon. Ekkor belépett a gyerekek anyja.

—’’Örülök, hogy látom!” — mondta az ő katonás, erős hangán. —”Dehát nem értem, mi baja van az öreg úrnak? Hívtak orvost? ” — Az öreg űr válaszolt: — ”Nem hívtam, azt hiszem egy kis influenza meghűlés az egész. Bocsánat, bemegyek a másik szobába, hogy leüljek, mert nagyon gyenge vagyok.”—

—”Mi baja van a bácsinak? ”— kérdeztem a háziasszonyt. Szomorúan válaszolt: —”Nem az én hibám. Az angol uram erőszakos terve verte le a lábáról. Tudniillik az öreg ház mennyezetén el akarja tüntetni a régimódi, feketére festett fagerendákat, mert nem szereti és gyászosnak mondja. Modernizálni akaija a két földszinti szobát. A nappaliban ez már megtörtént és most az ebédlőt vette munkába.” — Megdöbbenve válaszoltam: —”De hiszen ez lehetetlen, az öreg úr még nem halt meg, ő a tulajdonos, végtelen finom lelkű, érzékeny angol ember. Neki a ház minden része szent emlék az imádott felesége után. Kérem önöket nagyon, hogy semmi átalakítást életében ne csináljanak, mert ezzel megrövidítik az életét. Asszonyom, ön keménynek látszik. Valószínűleg az élet tette ilyenné, mert sokat szenvedett. Hallottam a szomszédoktól, hogy ön nagyon szépen tölti be a háziasszonyi szerepét. Gondját viseli az öreg úrnak évek óta. Mi történt, hogy egyszerre úgy megváltozott? Ha a menyezet gerendáit eltüntetik, a ház veszít az értékéből, ami 400 évvel ezelőtt művészi alkotás volt Angliában. Nem sok öreg ház maradt a múltból ily csodálatos ép állapotban, 400 év!” — A nő szeme könnyes lett.

—”Én ezt megértem, de a féljem súlyosan fejsérült katona. Az egyik szemét elveszítette és időközönkénti hisztériás rohamai vannak. Ilyenkor nem hallgat rám és mindig az ellenkezőjét csinálja. Én kértem, könyörögtem. így szeretem az öreg házat a bácsival együtt, ahogy van, meg a felfordulást se szeretem, ami a javítással jár. Nem hallgat rám...! — ”Jó, — mondtam — megengedi, hogy én beszéljek a férjével? ” — ’’Igen, — volt a válasz, — ha maga is úgy akarja.

Ez megtörtént . . . Minden szókincsemet összeszedve próbáltam meggyőzni a kemény katonát. Észre is vettem, hogy sikerülni is fog és abba hagyja a lakás renoválását. Azután kértem, hogy az öreg úr nagyon beteg, vigye el szakorvoshoz vizsgálatra, mert a gyermekei nagyon szeretik és rázkódtatás volna részükre, ha eltűnne az életükből.

Köszöntem és szomorúan hazajöttem, mert 30 éves tapasztalatom után fájdalmasan vettem tudomásul, hogy sehol a világon az öregeknek nem olyan szomorú a sorsuk, mint Angliában.

Hetek teltek el. Egyszer bevásárolni mentem és meglepetésemre találkoztam az öreg úrral, aki velem szembejött kiegyenesedve, arcszínét visszanyerve, akisebbik leányt kezénél fogva vezette, amikor meglátott, átjött hozzám az utca túlsó oldalára. Mosolyogva köszönt. Angol szokás szerint azt kérdezte, hogy vagyok. Erre én: —”Én kérdezem önt, mi idézte elő ezt a nagy javulást? ” — ”ön kérte meg az öcsémet, hogy vigyen el szakorvoshoz. Nem meghűlésem volt, csupán idegrázkódtatásom, no meg gyomorsavam. Kaptam pilulát és az öreg ebédlő oszlopáról lemosták a festéket. Minden úgy van. ahogy az én megboldogult asszonyom szerette.” — Erre a 6 éves kislány megszólalt mellette: — ”Én is szeretem a fekete oszlopokat, csakúgy, mint a nagybácsi.” — Erre összecsókoltam a kislányt. —’’Drágám, gyere el hozzám holnap, kapsz csokoládét... ” — ’’Köszönöm, néni!”

Megint hetek múltak el, amikor elvittem az új, nagysikerű Ecce Homo c. könyvemet, amely az én