Magyar Család, 1975 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1975-06-01 / 3-4. szám
6 Magyar Család doguljon. Iparosmunkához értenie kell, a kereskedelem berkeiben is jártasnak kell lennie, nehogy becsapják, amikor a termését értékesíteni akarja. Számolni pedig úgy kell tudnia, mint egy jó bankhivatalnoknak, legtöbbször még jobban, mert nem papíron, hanem fejből számol, mégpedig igen gyorsan. Éles legyen az agya, mint a borotva, mert ha nem az, akkor hamar becsapják a bevásárlók, vigécek. Láttak kultúrát is a falusi Gazda Körben, ahol könyvtár, színpad is volt az alkalmi műkedvelő előadások részére. Mozi nem volt, a városi színház messze esett, oda nem mehettek. Paulini Béla hírlapíró, aki az ifjúsági irodalmat művelte, s mesekönyveit maga illusztrálta, írt egy szatirikus színművet és Harsányi Zsolt társaságában daljátékot Háry János címmel, amelyet Kodály Zoltán megzenésített. Ezt először egy kis falusi parasztműkedvelőkkel játszatta, majd az Operaház is bemutatta. Paulini Béla fáradhatatlanul járta a falvakat, kereste-kutatta a szép régi paraszti táncokat, dalokat és azokat, akik még ismerik a régi hagyományokat. Gyöngyösbokréta néven az ország különböző helyein, a falvakban helyi csoportokat alakított. Az öregek megtanították a fiatalabbakat az ősrégi táncokra, dalokra és csoportosan előadásokat rendeztek. A fürge leányujjak megvarrták a festői ruhákat és abban mutatták be táncaikat, dalaikat. Lelkes papok, papkisasszonyok, tanítók, óvónők, zöldkeresztes nővérek segítették a szervezést. Minden évben, a budapesti szent István ünnepségek keretében, a Városi Színházban öt napon át rendezték meg az ország minden részéből összesereglett Gyöngyösbokréta csoportok előadásait. A pestieket elbűvölte a szívet-lelket gyönyörködtető ősrégi táncok-daloknak a parasztság által történt bemutatása. Most látszott meg igazán, hogy a pesti közönség szívébe fogadta a parasztságot. A nagyszámú külföldi közönséggel együtt tombolt a nép, akik legtöbben városiak voltak. A tapsot, az ismétlést, újrázást követelők kiáltozásait elnyomta a lábdobogás, a jelen volt amerikaiak legnagyobb elsimerését kifejező fütty, ami nem akart elhalkulni. Nehéz eldönteni, melyik csoportnak volt nagyobb sikere, de az tény, hogy a leghangosabb elismerést kapta a kiskúnokat képviselő kúmszentmiklósi férfi-csoport, akik ősi viseletűkben, ezüstgombos fekete kabát-mellényben, csizmanadrágban, csizmában járták a sapka-táncot. Ne gondoljunk ám valami micisapkára, angol, vagy francia sportsapkára, spanyol csörgős sapkára, méginkább ne orosz tányérsapkára, hanem a kún férfiak által télen viselt, süveg formájú perzsabőrből készült magas és meleg sapkára. Több sapkát elhelyeztek körben, egymástól bizonyos távolságra és azok körül táncoltak, majd kezükbe kapták, ugrándoztak, lábaik között dobálták egyik kezükből a másikba a kún parasztok olyan kecsesen és kevélyen, hogy a pestieket és a többieket is meghódították. A férfi-csoportban nem volt egy se negyven évnél fiatalabb, a többségük öt vénén felül voltak, mindegyiknek legalább ötven hold földje volt és valamennyien végeztek legalább négy osztályt a híres, még 1735-ben alapított és Baksay Sándor református püspökről elnevezett gimnáziumban, utána pedig megfogták az ekeszarvát és őseik hagyományaképpen gazdálkodtak. A csoport-tánc után az egyik kún paraszt szólótáncot járt a színpadon, amelyet meg kellett ismételnie. A szűnni nem akaró tapsorkánra harmadszor is hozzákezdett a táncához, de felénél abbahagyta. A súgólyuk elé állt és a lecsendesedni nem akaró tapsvihart túlkiabálva bejelentette: --Sajnálom, de nem tudok táncolni tovább, mert meglűtték a lábomat a háborúban, most is benne van a golyó. Ez nem egy előre megtervezett móka volt, hanem egy igazi és fájdalmas valóság, amely után a szereplő parasztember hamar feltalálta magát és rögtönzéssel bejelentette a közönségnek, hogy miért nem táncol tovább. Gyönge toliam nem képes leírni a hatást, amit a bejelentés eredményezett. A műsor fennakadt, de a szereplésre várakozó többi csoportot késleltetni nem lehetett, a műsor ment tovább. Az utolsó előadás után a szereplők tiszteletére az Operaházzal szemben lévő Drechsler palota óriási éttermében nagy búcsúvacsorát rendeztek, utána tánc volt. Sok külföldit is meghívtak. Az egyik angol lady, az őt kisérő és tolmácsoló újságírótól megkérdezte: —-Kik ezek a gentlemenek, akik olyan méltóságteljesen táncolnak abban a szép ötvösművészdíszítésű ezüstgombos fekete ruháikban?-Ők, ők többek azoknál, kúnok. Ezek a kúnok, hajdúk, jászok, tiszamentiek, dunántúliak, északmagyarországiak, palócok, matyók
