Magyar Család, 1975 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1975-01-01 / 1-2. szám
Magyar Család 3. a még ma is agyonátkozott egykori náci potentátnál. Ki meri mondani, hogy a népjóléti állam a lusták és gazemberek, leányanyák és kábítószeres csavargók fejőstehene lett. A társadalmi felelősségérzet csak a hatalmas adók alatt nyögő rendes ember kötelességévé vált: a felelőtlen és becstelen állami fizetéssel vakarhatja a hasát naphosszat. Egyre többen hangoztatják, hogy a kommunizmus életképtelen gyűlölettan, ami minden népnek idegen és csak nyomort, szenvedést, terrort hoz megszállottjaira. A szocializmus az osztályharc értelmetlen és hazug jelszavai mögé bújva cdupán a vezetők személyét, de nem a vezetés lényegét akarja kicserélni: a tehetetlenek és gyengék irigységéből nem lehet társadalmi filozófiát kovácsolni. A nemzetközi nagytőke amoralitása halálosabb veszélyt jelent a világbéke fenntartása szempontjából, mint bármilyen nagyhatalmi imperializmus. Nem félve többé a lenácizás mumusától, egyre többen merik kiejteni az igét, amit száz évvel ezelőtt a mi Széchenyi Istvánunk így fogalmazott meg: - "Nemzetiség nélkül az életnek nincsen poézisa." - Közvéleménynyé kezd válni, hogy vallás nélkül szétesik a társadalom, hogy a drug and sex a gyávák, elfajultak és életképtelenek menedéke; hogy a protest song-okat gajdoló hosszúhajú fésületlenség és a dzsungelból mesterségesen ideerőszakolt termékenységi táncokat vonagló go-go táncosok az ifjúság iélekmérgezői, s mint ilyenek a börtönbe valók; hogy az embercsinálta plasztik-természet tetszetős vüágából mihamar vissza kell térnünk az ősi karbon-természet isteni bölcsességéhez, különben belefúlunk a magunkcsinálta piszokba. Egyre többen hangoztatják, hogy Európa az európaiaké, Amerika az amerikaiaké, Ázsia az ázsiaiaké és Afrika az afrikaiaké: mindenki menjen vissza, ahonnan jött, mert a Világállam örökre utópia marad. Ha a szuperszonikus közlekedés és televízió-műholdak segítségével "kicsivé"is vált világunk, annál indokoltabb, hogy mindenki szülőhelyén maradjon és ott próbáljon boldogulni, s csupán látogatóba akarjon átmenni más országokba, természetidegen világrészekbe, mert a technikai civilizáció nem változtatja meg az emberi alaptermészetet. Aki másként mondja, hazudik. Amennyiben a hatalomőrült kolonialisták, első sorban az oroszok, visszatakarodnának oda, ahová valók, 11 millió menekült, közte a magyarság is boldogan visszatérhetne történelmi hazájába. Hangos kritikává erősödik az u.n. alulfejlett országok segítése körüli vita is. Rossz politika milliárdokat tömni beléjük a civilizált országok adófizetőinek zsebéből. Ehelyett minden gazdasági és szellemi erőt arra kellene fordítani, hogy megtanítsuk őket dolgozni. Ha már nem volt eszük kitalálni az európai technológia vívmányait, legalább tanulják meg a kész produktumok eredményes használatát és ne vándoroljanak szanaszét a földtekén oda, ahol nagyobb falat kenyeret, több pénzt, vagy egy autót remélnek. Minden embernek joga van boldognak lenni, de másokat boldogtalanná tenni nincs. Ismét mások egyre gyakrabban hangoztatják, hogy kár világbékéről álmodozni: ha nincs szervezett háború, a természettől harcos emberállat fejebeveri egymást a football pályán, az utcasarkon, a tüntetéseken. Egyetlen reményünk a barbarizmus visszaszorítására a kötelező katonai szolgálat visszaállítása, vagy az 1930-as években dívott ifjúsági munkatáborok felállítása, valamint a legszigorúbb büntetési rendszer. Börtöntöltelékeknek nem lehet udvarolni, az erőszakoskodókat örökké pacifizálni, a hi-jackolókat lefizetni és általában minden testi-lelki zsarolás elől behúzott farokkal meghátrálni a csend és békesség reményében, mert úgysem lesz béke, csak anarchia és teljes káosz. Gutta cavat lapidem - mondta a régi római, - a csepp vájja a követ. Minél több a tisztán látó ember, aki nyilvánosan ki is meri mondani az igazságot és nem hátrál meg az erkölcsi zsarolás és fizikai fenyegetés elől, minél több az erős ember, aki gerincét kiegyenesítve fejét ismét az ég felé emeli és visszatér természet-anyánk keblére, annál nagyobb reményünk lehet arra, hogy az évezredes axiómák cseppjei rést vernek a közöny, megfélemlített elpuhultság és vaskalapos akarnokoskodás börtönfalán. S ezen a kapuvá szélesedő résen keresztül utódaink átléphetnek egy új korszakba, melynek lehet, hogy lesznek hibái, de legalább mentes lesz az álszent hazugságoktól, humanitárius köntösbe bujtatott önző kapzsiságtól és a brutális hatalomvágytól, melyek világunkat oda juttatták, ahol ma látjuk. A csepp vájja a követ . . . ! Egyszer még az igazlátó, becsületes embereké lesz a Föld! Talán nem is olyan soká . . . BoceeCOCCt*»
