Magyar Család, 1975 (16. évfolyam, 1-4. szám)

1975-01-01 / 1-2. szám

12. Magyar Család ban, a férje pedig biztosítási tisztviselő, ö maga ír származású, a férje azonban tősgyökeres angol. —Boldogok? — kérdeztem. Rámnézett, s szép tengerzöld szemében mintha kis csodálkozás tükröződött volna. —Igen is, nem is — válaszolta. —Nem értem — vetettem ellen. —pedig nagyon egyszerű a dolog. Én ír vagyok, az apám ka­tona volt és így katonai nevelést adott nekem. Az uram csak úgy hív, hogy "az én őrmesterem", viszont az ő apja és anyja művészemberek voltak. így aztán kettőnk között nagy a kü­lönbség. De azért jól megvagyunk. Már házasságunk huszon­ötödik évét tapossuk, s nagyon szép otthonunk van. Akarja belülről látni? —Örömmel — feleltem. — Mikor nem leszek a terhűkre? — —Bármikor jön, szívesen látjuk. A beszélgetés után nem sokra elváltunk, s bár felajánlották, hogy kocsijukon hazavisznek, gyalog indultam neki az útnak, mert szeretem a sétát a gyönyörű fák, s bokrok között. Látogatásom után, amit ígéretem szerint betartottam, jó is­merősökként találkoztunk egy ideig és kellemesen elbeszélget­tünk néha. Egy évre rá szomszédom, Mrs. Wuldfield, szomorú hírrel kö­szöntött rám. —Képzelje, mi történt. . . ! A maga kedvence, a Shakespeare idejében épült ház, nagy gyászban van. Meghalt az egyik lakója. —De hát mi történt, — kérdeztem Kiderült, hogy a kedves asszony ismerősöm pár héttel azelőtt egy ápolónő társával megemelt egy ne­héz beteget. Elcsúszott és súlyos gyomorsérvet kapott. Nyolc napig volt a saját kórháza betege, aztán nem tudtak többé segíteni rajta. Itthagyta a történelmi mese-házat és benne élettársát. Résztvettem a temetésén; embert még sohasem láttam ennyire megtörni az élet csapása alatt. Ezután többször találkoztam az özvegyen maradt férjjel, amint a temetőbe tartott, hogy felvirágoz­za hőn szeretett felesége sírját. Egyszer beszédbe is elegyedtem vele, de sem ő, sem én nem hoztuk fel a nagy veszteséget; csupán semmis lekről folyt a szó. Egy további év telt el, amikor ismét összeakadtunk az utcán. Egy gyerekkocsit tolt. Két gyerek ült benne, az egyik körülbelül két éves, a másik pár hónapos lehetett. —Mi ez? — kérdeztem mosolygó arccal. Kiáradó boldogsággal felelte: —Az én kis családom. Egy távoli rokonomat és annak családját vettem magamhoz a házba, mert nem bírtam már egyedül. Ennek a fiatal párnak két gyereke van, s mondhatom, hogy használt a gyógy­szer. Amióta velem vannak, jobban lettem, már aludni is tudok. Ez a két kis angyal kárpótol minden fájdalmamért. .. —Örülök, — mondtam, — hogy ilyen erős keresztény ember, aki belenyugszik Isten akaratába. A meg­oldás valóban nagyszerű. De mi ennek az anyagi része? —Nincs probléma! Ha egyszer feleségem magához szólít és elköltözöm ebből az árnyékvilágból, a ház, meg a bankban lévő kis pénzem a családomé lesz, akik gondomat viselik. Addig pedig a nyugdíjammal járulok hozzá a család megélhetéséhez. (Folytatása következik)-Az élet senkinek sem tartozik semmivel. Az Embernek adnia kell azért, hogy kapjon és aki nem kap semmit, az nyugodt lehet, hogy azért nem kap, mert soha nem vette magának a fáradságot arra, hogy adjon. —_________________________________________________________Erwin A. Grant.

Next

/
Thumbnails
Contents