Magyar Család, 1967 (8. évfolyam, 1-2. szám)

1967-01-01 / 1. szám

6

MAGYAR CSALAD

Az éjszaka lehullt, mint szűz ormok ásatlan hava. Ment, ment a vastag éjszakában Mák Feri. Az eső hullott és zokogott a világ. — Vájjon jó irányban megyek? — kérdezte magában.

Széles, sáros országúton ment. Mellette nyöszörögve, nyikorogva szekerek húztak el a nagy feketeségben. A szekereken emberformájú árnyékok ültek. Arcuk nem látszott, de sóhajtottak. — Szegény, szegény emberek, vájjon hová mennek?- gondolta Mák Fed.

Ment, mendegélt, s az éjszaka fekete szekerei lassan loholtak mellette. Egyszer csak világot látott a távolban. A mérhetetlen éjszaka kebelén egyetlen vörös rózsát. — Hátha ott lakik a Halál, — mondta és sietni kezdett a világosság felé.

Házikóhoz ért. Kis pirinyó házikó volt, úgy állott a roppant világban, hogy maga is szégyelte. Mák Feri odalopózott ez ablakhoz. Benn a zöld asztalon szál gyertya égett. A szoba tele volt bölcsővel. A szobában egy fiatal pár volt, hegyvállú izmos fiatal férfi, ringató mellű szép fiatal lány. Egymásba kapaszkodtak s úgy csókolták egymást, mintha arra lettek volna ítélve. Minden csókjukból egy rózsás arcú gyerek lett. Azt letették egy bölcsőbe és tovább csókolóztak. Mák Feri megzörgette az ablakot.

— Ki az? — riadt fel a férfi.

— Én vagyok, Mák Feri, Cófalváról. Kérem alásan, nem itt lakik a Halál?

A lány nagy, csodálkozó szemet tágított. A férfi arcához hajlította arcát s szemével is kérdezte, arcával is, meg hangjával is: — Hát az ki? — A férfi pedig türelmetlenül kiáltott:

— Nem ismerjük az illetőt. Menj tovább, szegény legény!

Tovább taposta Mák Fefi az éjszakát. Egyszer megint világot lát. A ház megint kis kunyhó volt, belülről valami zajt hallott. Feri itt is hekandított az ablakon. A mécs mellett az asztalnál öreg paraszt ült, az ekevasát fente. Nem nézte a mécset, nem nézte az éjszakát, csak egyfelé nézett, csak az ekevasát látta. Fefi bezörgetett.

A paraszt fel sem emelte a fejét, tovább fente az ekevasát. Mák Feri bekiáltott:

— Adjon Isten jóestét, bácsi. Nem itt lakik a Halál?

A mohos vén ember talán nagyot hallott már. Csak

fente-fente a vasát és mondta: — Holnap szántani fogok. — Úgy mondta ezt, mintha a Hiszekegy szavait ismételné— Bácsi, bácsi, nem itt lakik a Halál? — esdekelt Feri.

— Holnap szántani fogok,- ismételte az öreg.

— Feri öklével verte az ablakot és úgy ordított:

— Bácsi, nem itt lakik a Halál?

— Holnap szántani fogok, - mormogta makacs ismétléssel a paraszt és úgy fente a vasát, hogy rá ne érjen meghalni. Mák Feri tovább ballagott.

Szél támadt az éjszakában. Nagy szárnyak húztak el a Feri feje fölött. Aztán nagy zokogás verte az éjszaka falait. Hát csak ott volt előtte a tenger. Végtelen éjszaka és végtelen tenger vette körül Mák Ferit.

A föld sírt, a tenger sírt. Mindkettő emberi sírással sírt, mert az ember a világ sírása. Csak Mák Feri nem tudott sírni. Pedig végtelen volt a fájdalma, mint a föld és határtalan, mint a tenger.

Amint jól szétnézett, megint világot látott. Messze benn egy tengerbe nyúló szikláról hívott a fény. Fekete köveken s kis világtalan tavakon át törtetett a világosság felé. Ahogy tántorgott a vak kövek közt, különös madarak riadtak fel mellette s széles szárnyakkal megverték az éjszakát. Feri elért a fényhez.

Szép, egyszerű ház állott az éjszakában. Tágas ablaka a tengerre nézett. Az ablakban tulipános cserepekben csodálatos égő virágok voltak. Benn a szobában nagy szabad tűzhelyen vidám tűz világított. A tűz előtt előrehajtott fővel egy asszony ült. Kötögetett. Feri megzörgette az ablakot:

— Néni, itt lakik a Halál?

Az asszony fel sem emelte fejét, kezei meg sem állottak a kötésben. Szólt:

— Gyere be, édes fiam.

Hangja bánatos volt és mégis meleg. Ügy ment a szívbe, mint az őszi nap jó szomorúsága. Feri belépett, levette kalapját, illendőségesen köszönt:

— Adjon Isten jóestét, asszony anyám.

— Ülj le, szegény Mák Feri, pihend ki magad nálam.

Anya-féle nagy szánalom volt az asszony hangjában,

s Feri édes jó bátorsággal kérdezte:

— Honnan ismeri a nevem, asszony anyám?

Az asszony nem felelt a kérdésre. A tűz felé hajolt, felkaparta a roskadó parazsat. A tűz leányai új kedvvel járták táncukat. És ebben a percben Feri úgy látta, hogy a tűz előtt meghajló öreg asszony az ő édesanyja.

— Anyám, anyám! — kiáltott és kitárta a karjait.

Az asszony kiegyenesedett, s most már teljes arcával

nézte szembe Mák Ferit. Az arcon, a vonások jóságában ott bujdokolt az anyja arca, mint hold a tavaszi ágak között. A nő hallgatott. Hallgatott az éjszaka, csak a tenger görgette örök zokogását. Végre szólt az asszony:

— Szegény, szegény ember gyermeke.

— Olyan egyedül vagyok! — jajdult fel Feri.

Az asszony odament Ferihez, megsímogatta a haját. Könnyű kezét rá tette a fiú szívére:

— Szegény fiacskám, ezt jajgatja felém mindenki, aki anyától született. Tudod, hogy ki vagyok?

Feri úgy érezte, hogy végtelen elbágyadással oszlik szét a világ jóságába. Halkan mondta s minden szava mintha egy vércseppjének csendes hullása lett volna:

— Vigyél anyámhoz! Te vagy a Halál.

A Halál szólt. Talán nem is szavakkal beszélt, de szemeinek nagy szánalma lett szavakká a Feri szívében:

— Édesanyád már a végtelen jóság birodalmában van. De meg kell fizetnie mindenkinek, aki oda akar jutni. Mit tudsz nekem adni, szegény legény?

Feri levette válláról tarisznyáját. Felnyitotta. Üres volt.

— Jaj, szegény vagyok, szegény vagyok! — kiáltotta.

— Menj, szerezz kincseket, — mondta a Halál.

(Folytatása következik)

SZABÓ DEZSŐ A TARISZNYa.