Magyar Család, 1967 (8. évfolyam, 1-2. szám)

1967-04-01 / 2. szám

MAGYAR CSALÁD

S

Illés Lajos;

ZSIVANYOK

Az égen ökölnyi csillagok sziporkáznak. Narancsszínű pára lebeg a puszta felett.

Éjfél körül lehet, vagy talán már múlott is.

A felvégen egy köpcös alak bontakozik ki a Kösüly csombékos homályából. A szurtos földbe taposott gyalogösvényen lopakodva ereszkedik az idomtalanul összerótt fahíd irányába. Ott megáll. Óvatosan körülkémlel. Húz egyet a rágott karimájú kalapon, aztán a hóna alatt lévő zsákot szorosabbra fogja és fürgén, előre görbített derékkal átfut a hídon.

A falu lassacskán mögötte marad. A nyugtalan kutyák ugatását is beissza az éjszaka. Talpa alá csak a láthatatlan, de mindenütt jelenlévő tücskök húzzák fáradhatatlanul az indulókat.

A tücsökszó kedves a settenkedő fülének. De most kivételesen nem érdekli a különös muzsika. Fülét másfajta zajokra pedzi. A legkisebb neszre megmered és idegesen forgatja a cseréppipát a foga között. A pipa szinig tömve, de nem ég. Nem meri meggyujtani. Fél, hogy a fölvillanó parázs illetéktelen szemekbe akad. Pedig jól esne a füst. Megacélozná az idegeket. Am ha nem lehet, be kell érnie az üres pipaszárral.

Ott óvatoskodik már a keskeny dűlőn. Két oldalt kopaszra borotvált földek. A búza már keresztekben. Jól láthatók az egyforma távolságra halmozott kupacok.

Az út fordul. Nagyfejü napraforgók zárják el a kilátást. Ahogy a kanyarulaton, gyökeret ver a lába.Ember magaslik véle szemközt, nem nagy távolságra. Az is megáll. Szembenéznek egymással. Legszívesebben visszafelé tolatnának. De már késő.

— Na, mindegy, — gondolja ez is, meg amaz is.

Előre moccannak pár ölnyit, aztán újra csak megállnak. Meregetik a szemüket,

—Hm, az a Köles Pista, —állapítja meg a híd felöl érkezett —Ni csak no, a Szederes Mátyás, — dörmögi amaz is megnyugodva.

Imigyen fölbátorodva, most már egymás mellé lépnek. Megbökik a kalapot. Ez a köszönés— Merre? —kérdezik egyszerre. S hogy egyszerre szóltak, megütődve pislognak. Igazítanak a pipán. Az egyik elnéz jobbra, a másik balra. Mindenik arra vár, hogy először a másik adjon választ.

Szederes titokban Kölesre kacsint. Köles szövetkezeti ember. Nem árt az óvatosság.

— Vagy úgy,— bök aztán a vállára vetett üres zsákra. —Akárcsak kigyelmed, —biccent a fejével Köles.

Tikkasztó meleget lehel a föld. Szederes a zsák csücskével megtöröli veritékes homlokát.

— Mert hogy kicsi a fejadag, —mondja csendesen.

— Megaztán, hogy nagy a család,—toldja meg a másik. Most már tisztában vannak egymással. Útjuk egybe esik. Hallgatagon megindulnak.

Szederes földje összeér a szövetkezeti gazdasággal. Valamikor Kölessel volt határos. Kölest bekapta a kolhoz. így került a veszedelem szomszédságába.

A határon nagy, homályos csend ül. A Hortobágy fölött néhány csipkés szélű felhő. A két ember ezeket a felhőket figyeli. Most kukoricások mellett haladnak. Majd meg répaföldek következnek.

—Milyen nagy is az Úristen bölcsessége, —tűnődik magában Szederes. — Benépesítette a földet növényekkel. S az egyiket ekkor a másikat meg akkor kell vetni, majd aratni. Mert vájjon mj is lenne, ha egyidőben kéne mindet mikor igy is alig győzi az ember.

A magasból hűvös levegő ereszkedik a földre.

— Siessünk4 - mondja Köles----Gyün a harmat, azt' megvonul a szem.

— Jó hagyja rá a másik.

Neki iramodnak- Bakancsuk nyomán kígyózik a por- Valósággal versenyeznek. Szederes előre lendül.Köles lihegve nyomakodik mögötte.Alig győzi szusszal.

—De jó csikói vannak,—mondja elismerően, s részben azért is, hogy némikép csillapítsa a másik járását.

— Megjárja, —csap elégedetten a combjára Szederes s még veszettebbül tör előre.

Köles most már futva követi. Halálos szégyen volna, ha lemaradna.

Végre elérik a parcellákat. Szuszognak egy darabig. Tekintetükkel felmérik a terepet.

— Itt vónánk, állapítja meg Szederes.

— Itt,— erősiti Köles.

— Hát akkor talán kezdjük, — int Szederes.

—Megkezdhetjük,— egyezik bele Köles.

Az egyik elfordul balra, a másik jobbra. Mennek néhány lépést, aztán egyszerre megállnak. A zsák kibontva fityeg a kezükben. Vállukra vetik.

Rálépnek a barázdára. A jobboldali föld Szederesé, a bal oldali szövetkezeti.

— Hm, — tűnődik Szederes.

—No lám, — motyogja Köles.

Megfordulnak. Szederes magasra emeli a kezét:

— Éppen csak, hogy eszembe jutott, hogy kendnek már nincs is födje.

— Nekem meg az, hogy a magáét ugyancsak szemmel tartják. Elhallgatnak. Visszalépnek a barázdába. Egymásra néznek

keményen.

— Mert szégyen vóna lopni a másét, —ejti a szót higgadtan Szederes.

— Pláne ha elkerülhető.

A kolhozparaszt nem válaszol azonnal. Nagyot szív az ü— rés pipán. Mérlegeli az állapotot.

De az még rosszabb tán, ha sajátjáért ül börtönt az ember, —mondja végül megfontoltan —megeshet, hogy kitudódik. —Nem lehetetlen.

Szederes kiveszi a pipát a szájából. Bele ereszti a kabátja zsebébe.

— Mégis scak jobb vóna ha mindketten az enyimből szednénk. ......

—Vagy inkább az enyimből, mert hogy szövetkezeti, azt’ csak én gürcőtem érte. A fejadag nem változik.

—Az ippenséggel nem.

—így is kevés kerül.

—ügy se jut több.

Újra kézbe fogják a zsákot. Szederes odább rúg egy hantot.