Magyar Család, 1966 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1966-04-01 / 2. szám
s MAGYAR OSALAD őrgróf parancsára Erzsébet grófnőt is kiűzik a várból, három gyermekével. így lesz Erzsébet asszony az Evangélium szegénye ... Eleinte egykpri védencei, a koldusok és a bélpoklosok, az éhezők és az üldözöttek rejtegetik és osztják meg vele szűkös kenyerüket. Később kolostorba vonul, ahol sokat éhezik és szomjúhozik. Önszántából és Krisztusért! Gyóntatója, marburgi Konrád püspök. Az ő vezetésére bízza magát- S az ő vezetésével járja tovább a felebaráti szeretetet és az imádság útját. Raspe Heinrich őrgróf belátja azt a jogtalanságot, amit sógornőjével, Erzsébettel cselekedett és vissza akarja hívni Wartburg várába. De Erzsébet nem feledi el Eisenach koldusait, akik megosztották vele — keresztútjának első meredekjén — kenyerüket, és Marburg-ban marad, a kolostor csendjében, ahol 1231 november 19.-én, zárja be szemeit mindörökre. Magyarországi Erzsébetet 1235-ben avatják szentté, mert csodák és legendák övezik már életében, aztán a síron túl is- Ő a szegények szentje — a rózsás Szánt-, akit szeret és tisztel a nép, mert Ő is szerette őket, az élet nyomorultjait -• Ennek a szeretetnek és tiszteletnek a lecsapódása — többek között — : Murillo képié a bélpoklosok sebeit mosogató Szent Erzsébetről és Liszt „Szent Erzsébet oratórium” című zeneműve. Sasváry Lola AZ ARANYVIRÁG ELSŐ FEJEZET. Az ördög. A nap bőségesen ontotta áttüzesedett sugarait a főváros házaira. Vasárnap délutáni órákban szinte ostromot intéztek a kirándulók a zöldbe igyekvő villamosok ellen. A déli vasúttal szemben van az 59es villamos kiinduló állomása. Kisebb, nagyobb csoportokba tömörülve álltak az emberek és vártak az üres kocsikra. Ebben a nagy tumultusban egy család vonta magára az utasok figyelmét. A férj alacsony, vézna, sápadt kis hivatalnokember lehetett. Az asszony hatalmas termetű Brunhilda. Piros, pozsgás arcán katonás szigorúság honolt. Körülötte ugrándozó öt kis vézna de szilaj gyermekpalánták örömét próbálta sakkban tartani. Mellettük állt egy magas daliás, de különös módon öltözött férfi. Fekete elegáns ruhájához ugyanolyan színű körgallért viselt. Nagyszélű olasz kalap, csokorbakötött nyakkendő egészítette ki öltözékét. Most egy fiatal szerelmes pár ütközött a vézna kis családapába. Erre Brunhilda asszonyság mennydörgő hangon kiáltott a férje felé: — Hogy te nem tudsz vigyázni! Az üres kocsira kapaszkodj. Ahoz persze nincs eszed! Fiatal leányok karjaiba futni, azt érted. A megrémült férjuram riadtan tekintett oldalbordájára. — De, de drágám! Az asszony közbevágott. — Hallgasson. Tudja, hogy nem bírom a hangját. Most csak még arra figyelmeztetem, hogy legyen férfi és itt a szembe jövő üres kocsira furakodjon fel és végre rakja fel már ezeket a jó madarakat. Ne kelljen az embernek ebben a forrósában órákig sütkéreznie. Az asszony haragvó szavait a rohanó tömeg némította el, akik a beérkező kocsiba igyekeztek elhelyezkedni. Az apa, aki megmutatta, hogy férfi is tud lenni, mindegyik markába két-két gyerek kezét összefogva, nagy eréllyel ráncigálta őket fel a villamosra. Közben ep>és udvariassággal szólt vissza a lépcsőről. — Csak utánam, mama. Az asszony után következett a szerelmes fiatal pár, akik még itt is egymásba karolva törtettek előre. —- A kocsi megtelt — kiáltott a kalauz. Most a körgalléros férfi elegáns gesztussal eldobta égő cigarettáját és fellépett a lépcsőre. A kocsivezető megkapta az indítás jelzését. Most azsivajgó utasok lármáját egy rikácsoló hang kiabálta túl. — Hol a legkisebbik?! Hol az ötödik? És a zsúfolt embertömegen keresztül szinte préselte magát kifelé a Brunhilda asszonyság. És a legkisebbik, az ötödik, boldog örömmel gyűjtötte az eldobott villamosjegyeket. A kocsi már indulásban volt és az asszony sírva jajgatott. Most a körgalléros férfi lehajolt és felrántotta maga mellé a mozgó kocsira a járda szélén álló kisfiút. Brunhilda asszonyság hatalmas pofonnal üdvözölte legkisebbik csemetéjét. A kocis teljes mozgásba jött. A zsivaj elült. Az utasok elhelyezkedtek. A villamos már fenn járt a Farkasrétiútón. Jobbról, balról előtűntek Buda csodálatos szépségű hegyormai. Lent a völgyben, ahol a villamos száguldott, pasztell színekben pompázó villasor övezte az utat. Az utasak elhallgattak és megnémult büszkeséggel bámulták a főváros kincsét, Budát. Csak a farkasréti temetőnél rázkódtak össze kissé.Itt az utasok egy része leszállt, többiek, a kirándulók csoportja, hallgatagon utaztak még egy állomást. Csak a végállomásnál, a leszállásnál jött meg újra a szavuk. A szemeik előtt elterülő csodás völgyet és hatalmas hegyeket újjongó örömmel ülvözölték. Az utasok közül az egyik férfi meg is jegyezte társának. — Mint valami meseszömyeteg őrzi a temető a Farkasvölgy bejáratát, hogy elriassza az avatatlanokat ebből a tündérvölgyből. A végállomásnál az öreg úr, aki legutoljára szállt fel a villamosra, úgy látszik, most első akart lenni, mert meggyorsított léptekkel indult meg a „Szerelem bolondjai” vendéglő felé jelzésű úton, messze maga mögött hagyva a kirándulókat. Bár az út göröngyös, hepe-hupás volt, de ő korát megtagadva délceg, gyors léptekkel haladt előre. Már a Torbágyi-út elején járt, amikor megállt, levette kalapját és megtörölte verejtékező homlokát. Egy sváb asszony jött vele szembe. Mint ismerőst köszöntötte az öreg urat. — Jó napot, professzor úr. Vegyen szép rózsákat a kisasszonynak. A megszólított mosolyogva választott a virágok közül egy kisebb csokorravalót. — Mennyibe kerül — Negyven fillér, nagyságos uram! Kifizette a virágokat és folytatta útját a napsütéses hegyoldalba. Itt már fák szegélyezték az utat és itt-ott előtűnt egy-egy pirostetős régi ház, amit ma még jóakarattal sem lehetne villának nevezni. Az út végét egy rozoga vasrácsos kapu zárta be. Ezen átlépve omladozó, fatomácos kis ház elé jutott. Megállt és ünepélyes áhítattal olvasta a ház oldalába vésett betűket, amelyek így szóltak:
