Magyar Család, 1965 (6. évfolyam, 2-3. szám)
1965-04-01 / 2. szám
8 MAGYAR CSALAD TATÁSOS REGÉNYEK * TÁRCÁK * NOVELLÁK * FOLYTATÁSOS REGÉNYEK * TÁRCÁK * NŐVE! volt Többé szabad fürdés a rohanó folyókban, ellágyító pihenés a természet szabad ölén, nem volt többé sáros, vagy poros az út. De volt Paris, a maga világvárosi méreteivel, kőrengetegével, éhségével, romos utcáival, nyüzsgő népével és mindebben a magyar Palló Rudi egy félig nyitvahagyott szájjal, mely inkább emlékeztetett az ételtváró madárfióka fátogó csőrére, mint egy ámuló-bámuló emberére. Palló Rudi kétszer is körüllépkedte a várost jelző táblát: most Párisban vagyok — most nem vagyok Párisban — újra Párisban vagyok... és így tovább. A járókelők azt hitték, hogy keres valamit. És jól hitték... “Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény.” (Kölcsey) (Folytatás) A következő napon az Aube-folyócska hűs vize adott némi elégedettséghez hasonló érzést. A part gyér nádligetei a balatoni nádsusogásra emlékeztették, — de csak emlékeztették. Nem volt ez a susogás mégcsak hasonló sem, s amennyire idegen simogatása volt a víznek, olyannyira idegen volt a környék, a levegő, sőt még az égbolt is... Arcis sur Aube, majd két nap múlva Sezanne voltak állomáshelyei. Amint egyre közelebb és közelebb jutott Parishoz, most már érthetően időszerű gondolatok környékezték meg a nagy kérdőjellel: mihez kezd majd Párisban? Egyetem? Munka? Vagy talán továbbvándorlás? Ügy érezte Palló Rudi, mintha a nagy Földgolyó kiterült volna lábai előtt, s neki csak határoznia kell a holnapot illetően, hogy magáévá tegye Hawaii csodás partjait, California ligeteit, vagy kaland után kutasson Afrika dzsungeljeiben, szerelmet keressen London falai között. Ügy érezte, hogy a lehetőségek fényes sora következik, s ö nem fog habozni azok közül a legszebbet, a legjobbat kiválasztani, hiszen a múltba veszett minden kötöttség, hontalanná vált és a gondolat szabad, az elhatározás az övé. Így gondolkodott Rudi és így gondolkodtak százak és ezrek, akik a háború befejeztével a nyugati szabad világ „terülj asztalkám“ életterébe csöppentek. Így gondolkodtak, de — nem így cselekedtek. Mindenesetre Palló Rudinak működött az agya, s a gondolkodás elterelte figyelmét a fáradtságról, mely arányosan növekedett a lábaiban sokasodó kilométerek számával. Sezannetói Coulommiersig „bejárta“ majdnem az egész földkerekséget. Órákat időzött a Canary Szigeteken, Olaszország narancsligetei között, órákat ácsorgott New York felhőkarcolói alatt és a norvég halásztanyák szárításra kifeszített hálói között üldögélve, álmélkodva időzött a távolkeleti Budhatemplomok kísérteties csendjében és ugyancsak hosszú időn keresztül hallgatta a tengerről fújó szél zenélő suhogását az Aranypartokon. Közben az egyenletes csoszogás, a monoton, gépies, de fáradt léptek vitték, vitték előre és előbbre. Az álomszerű elgondolkodásból az egyre erősödő forgalom zaja zökkentette ki. Egyre több járművel találkozott, egyre forgalmasabb lett az élet körülötte. Azután — hetekig várva e pillanatot, mely mégis váratlanul érte — egy táblát pillantott meg kissé kopott, kissé megviselt, de mégis tisztán olvasható nagy betűkkel: PARIS. Egyszerre csak éhesnek érezte magát, fáradtnak és aggodalmasnak. Nem volt többé útszélen rohangászó tanyai csirke, elszabadult malac, “szedj, amennyit tudsz” gyümölcs, nem II. FEJEZET. Az élet nehezebb terheket rótt Palló Rudira, mint ő azt remélte vagy megérdemelte volna. A létfenntartás mindennapos gondjai szinte homályba veszejtették álmait, s azon vette észre magat, hogy éppen úgy harcol az életéért, mint valaha a bavariai negyek között; csupán a fegyver lett más és a győzelem lett -eltérő. Puskájából munkapad lett, a csatanyerést pedig a jól megérdemelt hétvégi fizetés jelentette. Paris sok fényt árasztott, de keveset nyújtott. A volt katonák, a hontalanok, a menekültek városa lett, ahol gyorsabban folyt az ital, mint a háború előtt, s ahol az éjszaka mozgalmasabbvolt, mint a nappal. Mindez azonban nem jelentett jólétet, csak külszín volt. Palló Rudi és új magyar barátai az élet ugyancsak mélyre sülyedt serpenyőjében küzdöttek valamelyest egyensúlyba hozni a mérleget: kívánságaik halmazát és a tényeket. Egyik esztendő a másikat érte, de eredmény nem látszott. Ideigóráig talán nem volt kenyérgondjuk, de hiányt éreztek ruházkodásban. Ideig-óráig talán nem volt ruházkodásban, csak az étel volt kevés, pedig üres gyomorral igen keserítő dolog a munkapad mellett állni. Mindezeken túlmenően pedig Rudi nem ennek a munkapadnak tanult valaha és képességei sokkal többet engedtek volna felmutatni rendezettebb körülmények, természetesen tökéletesebb nyelvismeret mellett. Sok francia barátot szerzett magának, de azok is a nehézségekkel birkóztak olyannyira, hogy bizonyos problémáikkal nem is saját véreikhez, honfitársaikhoz, hanem idegenekhez, az odavetődőtt magyarokhoz, Palló Rudihoz fordultak. Rudi megőrizte az “agyoncsapni sem lehet” életlendiiletét és így mindén nehézség elvisehetővé lett számára. Ha ideje és anyagi ereje engedte, amolyan városnéző körutakat, ismeretgyarapító sétákat tett, melyek a Nagy Gyaloglásra emlékeztették. Megismerkedett a város minden zegével és zúgával, éjszakai életével, veszélyeivel, ártatlanságával. Néhány év alatt párisi lett. Párisi, de nem francia. Ügy élt, mint azok, úgy viselkedett, mint ,az ősi francia városlakók, részben átvette szokásaikat, sőt modorukat is, de mindez nem változtathatott a tényen: ő magyar maradt. Teljesen egyeni véleményt alakított ki a franciákról, de ez a vélemény összességében nem volt rossz. A nyelvet olykor ócsárolta, de ennek is meg volt a maga egyszerű indítóoka: nem tudta tökéletesen lefordítani az “ősi magyar mondást”, a “maharadzsa gazemberét” és éppen ezért gyakran megesett, hogy a ja-mborlelkü és udvarias francia kétszer is visszakérdezte Rudit, érdeklődvén a mondottak értelme iránt . . .
