Magyar Család, 1965 (6. évfolyam, 2-3. szám)
1965-07-01 / 3. szám
MAGYAR CSALAD 7 TATÁSOS REGÉNYEK * TÁRCÁK * NOVELLÁK * FOLYTATÁSOS REGÉNYEK * TÁRCÁK * NŐVE] Kőszegi Farkas István AZ ÚTMUTATÓ Az orosz csapatok, mielőtt megkerülhették a Balatont, megütköztek a magyar, meg a német fegyveres szórványokkal. Ezerszeres túlerőt vetettek rá néhány tucat honvédre. Székesfehérvárnál, Lepsény alatt megtanulták, hogy még így is nehéz lesz elbánni velük. Nincs páncélkocsijuk, nincs tömegmészárlásra alkalmas halálgépük, de van egyfajta. fegyverük, amely mindezeknél veszedelmesebb és ez a hazaszeretet. óvatosan, lépésről-lépésre törtek előbbre a vörösök. Elsőnek a tó déli környékét, a zalai részeket özönlöttek el; ugyanakkor a Balaton északi végénél Kenese felől is előrenyomultak. Tervük az volt, hogy hatalmas félívben átkarolják a Bakonyt, Pápa és Celldömölk környékén találkoznak, s onnan visszafelé legyezőalakban átfésülik az óriási erdőségeket. Tudták ők is, mit jelent az ügynevezett partizán, ha a rendes csapatok hátában itt-ott megjelenik, rácsap a mit sem sejtő ellenségre és rövid, véres pusztítás után ügy eltűnik megint, hogy lehetetlen ráakadni, l'gyanaz, aki félnappal előbb még harcol, most nyugodtan szánt-vet, nagy kukoricát morzsol, tündérmesét mond gyerekeinek. Nem találod meg fegyverét, nem tudsz rábizonyítani semmit. Míg ezeket ki nem pusztíják, egyetlen vörös katona sem lehet biztonságban. Valahol Csopak táján is dolgozott egy ilyen magyar partizán-csapat. Harcolt abban fiatal gyerek, hetvenesztendős öreg; halász, kanász, szolgabíró, kocsis, jószágkormányzó mindenféle, nő is egy tucatnyi. Elszánt, keménytenyerü magyar asszony. Nem kellett őket fegyverforgatásra tanítgatni. Tudták mi sors vár rájuk, ha a vörösek kezére kerülnek. Férfiaktól csak az életet lehet elvenni. Tőlük sokkal többet: számukra így az a büntetés, ha életben maradnak. A magyar csoport nem egy olyan présházat, erdei tanyát lepett meg, ahol az ellenség bokáig járt a borban. Ott akadt idegen fegyver elég az utánpótláshoz Csak az volt a baj, hogy irgalmatlan sok katona mászkált a Bakony vadonában. Ezek már visszafelé jöttek, s mint valami roppant gereblye, húztak keresztiil-kasul az erdőkön. Nem lehetett hátukba kerülni, s az összeütközések után nem lehetett visszavonulni földet túró, vagy erdőt irtogató parasztnak. A csopakiak sűrűn támadtak ugyan, de sűrűn is pusztultak. Bakonybéltöl nem messzi rávetették magukat egy nagyobb muszka csapatra. Hetvenen ottmaradtak, de négyszáznál több muszka fölött is megfujta a halál a takarodőt. A maradék magyarok négy nap múlva Zircnél kapták meg az ellenséget, s következő napon Tézi község környékén voltak. Ott azonban valami istenverte besúgó jóelöre értesítette a muszkákat. Mikor összeütköztek, rakásra hullott a drága magyar élet, aki maradt, azt az Akiipuszta irányába nyomták, ki az erdőből, rá a szántásokra, bele a feneketlen sárba. Onnan aztán nem menekülhetett senki. Szerencsére a nők, meg egy tízesztendős kisfiú, a partizáncsapat vezetőjének parancsára leszakadtak a főcsapattól; bevette magát a tündérmajori erdőkbe, az egykori Valla birtok területén. Mikor búcsúztak, nem sírt senki. Házastársak, vőlegény és menyasszony megcsókolták egymást, lilárafagyott ujjakkal megsimogatták egymás arcát, s egyik asszony megszólalt: — Ne bánkódjatok! Holnap-holnapután megint találkozunk, de ott, ahol senki sem bánt bennünket többéi Néhány órával utóbb a férfiak kiszorultak nyílt szántásokra. Beleragadtak a sárba, s az erdőszélről a muszkák úgy durrogatták agyon őket, mint vadász a nyulakat. Hamarosan elcsendesedett mindem a testeket későb'b érkező hadigépek egyszerűen benyomták a földbe. Mit számít a gőzhengernek az alája került hangyaboly? Kilenc nő és a kis parasztfiú azonban életbenmaradt. Az asszonyok kiszámították, hogyha a Valla-pusztán maradnak, eléri őket a végzet, amely rosszabb a halálnál. A legkisebb féregben is életösztön dolgozik. A nők is menekülni akartak. Bellát merre? Hová? Néhányan nagyjából ismerték a terepet. Boba, vagy Celldömölk irányában akadna talán egy rés, melyen átjutva elkeveredhetnének valamelyik kis mezővárosban, hogy aztán nyugatfelé eljuthassanak. Ballagtak-bujkáltak hát erre-amarra. Akiipuszta, Bakonybél, Zirc, a tündérmajori kastély lángokban állt. Egyetlen düllöutacska maradt tisztán, s ez bekanyargott a százados ősfák rengetegébe, a szénégetők kunyhóihoz! Ha odáig eljuthatnak, majd elirányítják őket azok, akik egész életüket erdőben töltötték, s akik minden íát-füszálat-bokrot személyesen ismernek. A Bakony útvesztőiben azonban nehéz egy kis csapást megtalálni! Csak ügy sejtés szerint nekiiramodtak tehát. Órákig mendegéltek sárban, hóban, esőben. Aztán rájukborult az alkonyat éppen akkor, amikor elérkeztek egy útszéli feszülethez. Ott megpihentek. Imádkoztak egy sort, elfogyasztották utolsó néhány falatjukat. Csak a kisfiú nézte meg jól a korhadt-kopott, szélmarta keresztet, melyen, lyukas tető alatt, a Megváltó testének nem éppen sikeres bádogmásolata függött immár csak egy kézen, mert a másik szent tenyérből kirozsdásodott már a szög. Csak ő, a kisfiú, bámulta a Bádogistenember meredtszemü töviskoronás fejét. Addig bámult, míg rászóltak a többiek, kászálódjék: muszály továbbszaladni, beleovadni az éjszakába! Jó az a sötét lepel az életéért tusázó embernek! Letértek az útról, be az erdőbe. Ott aztán majd tovavezeti őket az Isten irgalma. Valami keveset még lehetett látni a fák között. Vagy kétszáz lépést mehettek, mikor valaki megszólalt előttük: — Ha továbbniennétek, asszonyok, egvenedt beleszaladnátok a muszkák táborhelyébe! Itt van félkilométerre előttetek. Majd én utat mutatok! Gyertek utánam! Szilád, nyugodt férfihang csengett. Csodák-csodájára senki sem ijedt meg. Senki sem gondolkozott azon, miként került eléjük egy idegen férfi! Szikár, ösztövér alakja, melyen ócska suba lógott, majdhogy imbolyogva lépegetett előttük, s Hirtelen balra kanyarodott, ahol mély mosásban dagadtvizü csermely énekelt hatalmas kövek között. A kisfiú előreszaladt egészen az útmutató mellé, aki megfogta a kezét, s megszólalt: — Te gyerek. A feszület tövében hagytad az iszákodat! Szaladj vissza érte hamar! Azám, igaz! A halálosan kimerült asszonyok kupacba összebújva leültek. Az idegen is megállt öt-hat lépésnyi távolságban. A fiú visszaszaladt és egykettőre megjött szegényes, ázott táskájával. Aztán a csoport megint elindult. Mentek vagy órahosszat, míg hirtelen az erdő kitisztult, s széles, tárt mezőkkel ölelkezett. Ott megállást parancsolt az Üamutató. — No, már most ezen a csapáson ballagjatok tovább, (Folytatása a 11. old. col. 1.)
