Magyar Család, 1965 (6. évfolyam, 2-3. szám)
1965-07-01 / 3. szám
MAGYAR CSALAD 3 Langmár János: MAKK AZ ADU! 1 A főerdész nagyot nyújtózott a dús. lombú tölgy alatt. Mellette a vadász pihent, pipáját tömve. — Ugyan már főerdész úr, — szólalt meg, miközben gyufája után matatott — nem gondúná, bogy hiba csúszott az isteni bölcsességbe? . . . A főerdész istenfélő ember lévén, gyanakvó tekintettel nézett a vadászra, akit többször látott bemenni a korcsmaajtón, mint kijönni a templomból. Ez a kérdése is — miként az történt már több esetben — egy beszélgetést provokált, mellyel a vadász a hitében hű főerdészt szerette volna megingatni és lassacskán hitehagyóvá tenni — Ozdán miért csúszott vóna? — kérdezett vissza a főerdész, lélekben felkészülve Istene és Egyháza védelmére! — Hát csak nézze el ezt a hatalmas tölgyfát. A törzse vagy négy méteres, a magassága tán eléri a kilencven métert is, a lombozata meg akkora, mint egy városi bérház. Oztán nézze csak meg a termését. Ezek a makkok nem nagyobbak egy malacszemnél. A főerdész csak hallgatott, időnként rá-rápillantott a vadászra, mint akinek a gondolatait szerette volna előre kiolvasni. A vadász pedig így folytatta bölcselkedését: — No hát csak azt akarom mondani, hogy ugyanakkor az a szerencsétlen tökinda még ötven kilós tököt is kénytelen tartani, pedig hát ugyancsak vékonyka egy növény! No meg hát a görögdinnye! En nem tudom főerdész úr minek nevezi ezt Rácz Viktória: ITT AZ ŐSZ (Gyermekeknek) Itt az ősz, elmúlt a nyár, Űj színt öltött a határ. Szedjünk diót, mogyorót, Vigasztaljuk nagyanyót.. Megy a szekér, üljünk fel, Szüretelni- menjünk el. Szedjünk szőlőt, jó sokat, Ügy lássák ott hasznunkat. Este, hogyha elfáradsz, Szépen haza sétálhatsz. Domboldalon jól vigyázz, Tapsi füles ott tanyáz. Vigyázz, mert ha megijed, Usgyi, elfut előled. Lába nyomát nézheted, Utói ám nem érheted. a íuraságot, de 'én aligha hívom bölcsességnek. Most a főerdész kezdte a pipáját tömködni olyan mozdulatokkal, mintha kavicsot rakott volna a parittyájába, hogy az löjje vissza a vadásznak istentelen okoskodásáért. — Hát vadász uram — kezdte el „védőbeszédét“ a főerdész, de ebben a pillanatban egy makk megindult a fáról és némi repülés után akkorát koppant a vadász fején, mintha valaki üres hordóba rúgott volna. A vadász vakart egyet a kobakján aztán hirtelenjében átvette a szót: — Ej, hogy elszaladt az idő! Hiszen nékem mán a járásomban kéne lennem! Hát látom majd főerdész úr! — és ezzel nagy léptekkel odébbállt. A főerdész továbbtömte a pipáját, de most már úgy, mintha apró hintés tojásokat pakolgatna vattába és közben bólogatva, szavait a meglepődés hangján csupán önmagához intézve, így szólt: — Hm. Hát Uram, Te valóban nem bottal versz. Nem bottal vered a kétkedőt, de makkal. . . Lajossy Sándor: SZERETLEK! Az anya gyermekét úgy szereti, hogy nagy gonddal felneveli s kíséri útját, míg szíve dobban. Hazám és te drága szenvedő nép, te szent, te nagt-, te megcsonkitatatlan Egység, szeretlek az életemnél is jobban! Szeretlek, mert másképp nem tehetek egy ezredév kötelez, s az újban rendületlenül hiszek! örömödben és bánatodban, erényedben és hibáidban egy vagyok Veled! Tudom, ismerem minden vétkünk,... de csak Isten lehet biránk nékünk. S ö azt bünteti, kit szeret! Én büszke vagyok reád, Nemzetem, De ha volnál utolsó, senki, akit kikacagnának gőgös nemzetek: én akkor is szeretnélek halálomig. De mert első vagy a nemzetek között, eléggé életemben nem szerethetlek! Iván! Zoltán: ÖRÖK A FÉNY . . . Kezdetben csak olyan volt, mint a többi cella. Sötét odú, amelyen rács és zár ha kattan, percre még villan a fény. Különben semmi — S a lakója is elfelejtve él. Böszörményi Barabás Zsuzsa: KISISKOLÁS Maminak három fia és egy apukája van, így sok dolga akad a náztartás körül. Egyik vasárnap délután edényhalmaz közepén állva mosogat és felsóhajt; sóhaja az éppen leckéjét körmölő első elemista fiához szól: — Ugye fiacskám, ha nagyobb leszel, majd segítesz mosogatni anyukádnak? — — De anyu, hogyan képzeled! Hiszen én kisfiú vagyok, a taiosogatás pedig nőknek való munka. Rendelj magadnak egy kislányt, ö majd segít. — — Tudod aranyosom, hogy anyukának a Jó Istenke mindig fiúkat ad csak. — — Próbáld meg, rendelj egyszerre kettőt. Akkor az egyikkel talán sikerül. öcsike már elég nagy, lehetne róla szó. — — Eh . . — legyint anyuka lemondóan—Apuka ragaszkodik a fiúkhoz. Biztosan megint kicsinálná a Jó Istenkével, hogy ismét kisfiúkat kapnánk. — Persze, persze, — bólogat a kis okos. — Borzalmas, hogy apunak mindenhol protekciója van. De tudod mit, anyukám? Mondok neked valamit: rendelj úgy egy kisbabát, hogy az apu egyáltalán ne tudjon róla! — Kezdetben csak olyan volt, — pár lépés, négy sarok, de amint teltek a napok — hogyan, miért? — az őrök összenéztek félve; világított a cella a sötétbe'. Kezdetben csak olyan volt, — sötét odú, amellyel senki sem törődik; de a fénythozóval a rabok rács mögött is néha úgy érezték: szabadok. Kezdetben csak olyan volt, mint a többi cella, de ma, hogy furcsa rabja, ki nem lázadt, nem volt igénye, csak zsámolya, imája, népe, csodát tett vele, ide fordul a világ szeme. S ha még akadna kő, ököl, hogy megdobálja, — hiába minden, hiába . . hiába . . .! örök a fény a Bíboros ablakába!
