Magyar Család, 1965 (6. évfolyam, 2-3. szám)
1965-07-01 / 3. szám
Tharnóy Éva: CSAK NEM FELEJTENI! Isten, mi a bűne ennek a nemzedéknek? Mit legjobban szerettünk, hazánkat hagyni, miért kellet? Hullott levélként vergődni, vagy viharral árban úszni, hogy elhalványodjon a kép a szívünkben, a hazai harangszó hangja, az otthoni kenyér íze? El kell vesznünk elsüllyedünk ebben a forgatagban, népek százai közt kicsi töredék. Otthon a magyar elvész, — itt kinn felejt! Csak nem felejteni! A hét hidat, a pesti vár formáját, a tündöklő csodát. Nem felejteni százezernyi apróságot, ami volt, nincs, de újra lesz. Ezernyi kicsinységet, amit majd mi teremtünk. Nem felejteni a kínt, mindig újra éleszteni az emésztő tüzet, a honvágyat. Jaj, csak bele nem törődni a szürke mába, hitünk vára hogy porba ne omoljon, a remény hogy el ne hagyjon, haza megyünk! Adj erőt Uram, hogy minden ember szívében kicsiny, de bátor örökmécsesként égjen a hazaszeretet, s ne vesszünk el az otthon számára. Gyermekeinek adjuk tovább a vágyat, a kínt, a magyarságot. Tündérmeseként szálljon ajakról — ajakra, — van messze egy ország, amilyen nincs sehol máshol, arany kalásszal, tüzes borral, piros tulipánnal ékes. Nincs ilyen több a földön. Ott ma ellenség él, de hiába minden erőlködése, felégethet, megölhet, elhurcolhat mindent, a föld maga tagadja meg öt. Méreg a kenyér szájában, átokká lesz az áldás rajta, erdő megriasztja, patak elárasztja, holtait az ugar be nem fogadja. Mert miénk az a föld, mind a miénk. A mi vérünk öntözte, nagyapáink is ott nyugosznak benne. Hiába a pusztítás, hiába a gyilkolás. Ma még örvendhet zsákmányának a gonosz, de egy nap majd letekint az Isten sokat szenvedett magyar népére, megelégeli nagy szenvedését, felkelti a napot a sötét magyar égre Akkor Uram, . . . akkor hazamegyünk! A rabló messze fut, s nekünk, ha más nem maradt, csak a puszta föld, az magyar rög lesz, zsákmányként senki el nem viheti magával, sem a magyar földet, sem a magyar csillagokat. S a magyar ég és a mail évf. 3 (25) szám Július-Szeptember, 1965. Lajossy Sándor: Októberi üzenet Ismét eljött egy évforduló, eljött a visszapillantás ideje. Ezekben a napokban akaratlanul is visszatér a múlt, visszatérnek az emlékek. Úgy érzem, hogy ezeknek súlya minden évben, minden októberben megkétszereződik, s lelkemen könnyitek, ha ilyenkor tollat fogok, s felkereslek Benneteket, drága szeretteim, egy levéllel. Meggyőződésem, hogy szívesen viszitek a távolból érkezett sorokat, bár végeredményben azokban nem találtok semmi különöset. Az élet itt is csak élet, élni pedig megtanított a) — múlt. Még fiatal koromban sem voltam álmokat kergető, vagy délibábot űző, aki légvárak építésével töltötte idejét, hogy az elérhetetlent közelebb hozza magához .. Nem tartoztam ezek közé és ma sem tartozom. Az élet — különösen idekint a tétlenség, de ezen túlmenően még a pihenés ellenségévé is tett, s bár ez magában egyszerűnek hangzik, mégis bonyolult, lelkien mély és igazi értelmében csak azok számára érthető, akik már éltek emigrációban. Igaz az is, hogy a sült galamb sohasem repült a számba, s csakúgy, mint apám, a hangyaszorgalmat becsültem többre, nem pedig a szerencséről való álmodozást. Amit pedig e szorgalom révén szereztem, azt a keveset körömszakadtáig védtem, mint ami az ENYÉM, s amihez másnak, idegen jött-mentnek egyszerűen semmi köze! Nem tudom, hogy minő égi büntetés ez, milyen kegyetlensége a sorsnak, de mindmáig ezek az idegen jött-mentek jutottak fölénybe és vették el tőlem csakúgy, mint elődeimtől azt, ami mindamellett, hogy az ENYÉM volt, szent is volt számomra. És mindig az ősz, mindig a levélhullás volt az, mely szomorúságot szomorúsággal tetézett Aradon épúgy, mint Budapesten. De ősz volt akkor is, mikor ránktcrl a keleti felszabadítás és Budapest népe, s az ország népe, elvesztette még a fogalmát is a szónak, hogy „enyém“. Akkor még fiatal voltam és bíztam abban, hogy mindenki visszakap mindent, önerőből, kitartó munkával, istensegitséggel. Évek szálltak tova, s a hangyaszorgalom hangyaszorgalom lett újra. Porladozó, betegre-használt téglák rakódtak egymásra, de épült, éledt a nép, s végül odaért a célhoz; nem előbb és nem később, mint 1956-ban. De ősz volt akkor is. Ősz volt, s a győzelemben ott hullottak a veszteség vérpiros levelei Ez a veszteség sem volt kisebb, mint a korábbi, de reményeiben sokkalta szerencsétlenebb. Én visszapillantottam ezerszer is a pesti aszfalton heverő holtakra, a lerombolt épületekre, visszapillantottam ezerszer is a búcsúzás és távozás óráiban. Az elhullott remények, a fájdom és lemondás egyetlen, sokat talán nem is kifejező szóvá változott bennem: túléltem! Talán hibáznék, ha ezzel büszkélkednék Felétek, s igy marad a következő lépés egyszerű papírratétele: s aztán újrakezdtem. A magam és kevesek erejéből — idekint. Apró téglákat rakosgatok, ápolom, ami a múltból dicső, a lelkek sebeit heggesztgetem, hogy eleget tegyek papi hivatásomnak is. Az új élet, s az új napok megismertették velem a kétkezi munka gyümölcsét is, de úgy vélem, amíg tollat, kapát logarlécet és vasvillát tud forgatni a nép keze: a nemzet él! Most azonban ősz van újra, s akaratlanul feléled bennem a félő érzet, s kezem görcsösen fogja a tollat, mert az ENYÉM, s féltem, mert már hullanak a levelek De azt is érzem, hogy tovább kell mennem. Tovább, a megkezdett úton, hol az útszéli fák újra zöldülni kezdenek a friss nyugati szellőben Tovább a szabadság útján, a szabadság felé ... Sajnos túl vagyok már az élet delén, de nem vagyok egyedül. Ezen az úton
