Magyar Család, 1964 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1964-10-01 / 4. szám
MAGYAR CSALAD 5 TA DEAK A MAGYAR GÉNIUSZ ÜZENETE Ki ne keresné a boldogságot? Az ember, mióta a Teremtő akaratából e földön él, megszámlálhatatlan módszerrel és eszközökkel igyekezett megszerezni magának. Filozófusok és lélekbúvárok, írók es művészek számtalan egyéni úton vélték elérni, hogy a társadalmat is elvezessék hozzá. Világszerte egyetlen nagy versenyfutást láthatunk, amelynek bevallott vagy titkolt, közvetett vagy közvetlen, de lényegében eltagadhatatlanui végső célja és értelme: a boldogság. Nem a másvilágon, hanem még itt a földi életben, mert a mohó- és élvsóvar örök emberi természet sohasem tudta beérni a holnap csillogó Ígéretével. Az emberiség boldog akar lenni minden áron, jóllehet a nagy boldogságkeresés közben sokszor nagyon nagy tandíjat kell fizetnie tévedéseiért. S vájjon megtalálta-e már valaki? E kérdésre minden bizonnyal igennel kell felelnünk. Sokan megtalálták, de legtöbben csak a maguk számára. Olyan, aki valóban általános érvényű, mindenki számára elérhető és használható módszert tudott volna adni az elsajátítására, nagyon kevés volt. Mi magyarok, — s ezt büszkén kell megállapítanunk, — egyike vagyunk azon szerencsés keveseknek, kiknek osztályrészéül jutott, hogy legnagyobb nemzeti tanítómesterünk, Széchenyi István gr. ajkáról hallhatjuk azon igéket, melyek talán a legböcsebben és legtökélesebben világítják meg a földkerekség minden emberének vágyához, a boldogsághoz vezető utat. Miért nem hallgattuk meg idáig szavát? Nevezd az okot emberi gyarlóságnak, elvakultságnak, vagy csupán az egyszerű, sajnálatos ténynek, hogy a magyarnak a magáé sohasem volt jó; mindég az idegent istenítette, egyaránt fején találod a szöget. Pedig tudod-e, Hazámfia, hogy bármelyik más nép mennyire el lett volna egy ilyen honfitársától ragadtatva, mily nagy hanggal és dicsőítéssel kürtölte volna világgá annak tehetségét és lángelméjét? Ha tudnád, te is másként cselekedtél volna. Olvastál-e egyáltalán valamit Széchényitől? Mert akkor már régen meg kellett volna látnod azt a hihetetlen szellemi kincstömeget, mely egy viharos évszázad pora és romjai alól is az örökkévalóságba világító fénnyel ragyog feléd és a világ felé. Belső nemzeti életünk mindmegannyi botlása nem erről tanúskodik. Pedig a nemzeti holtlelkek közé száműzött nemzeti prófétánk, a korabeli nyeivrozsdák miatt oly keveset olvasott és mellőzött tanítómesterünk, Istentől küldött géniuszunk tanításai, világszemlélete, gondolkodása és életérzése térben a Mindenség, időben az Örökkévalóság horizontjaiban mozog. Az ő szavaiban nincs miért kételkedned, hiszen ügy szerette nemzetét, hogy páratlanul munkás és eredménydűs életén tűi meg a halálában is hőn imádott népét szolgálta. Minden magyarnak tudnia kell, hogy a nemzeti Pantheonban nyugvó „legnagyobb magyar“, ki lelke minden kincsét, lángelméje minden gondolalát habozás nélkül a hon oltárára helyezte, a magyarság időtlen programmű politikusa, megcáfolhatatlan pedagógusa, a haza igazi bölcse, s az Or küldötte volt és marad szamunkra örök időkre. Müveiben özönlenek az eszmék, feltárja mindennek a lényegét és lehatol az örökérvényű alapokig. Mindegyikünk nemzeti próféta, „nagy államférfi“, önzetlen hazafi után sóhajtozik, ugyanakkor igazi emberi rövidlátással nem akarjuk az ö hihetetlen értékét, valódi szellemi nagyságát meglátni és elismerni róla, hogy ö az a küldött, amilyent minden nemzet csak nagyon keveset kap ajándékul az Eg szeretetétől. Légy hát most, a nagy sorsverések idején végre tisztán látó, Magyar Vérem, vedd szavát igaz hittel és szeretettel, olvasd gondolkodó agyad minden figyelmével és cselekedd a szebb jövöd és boldogságod érdekében. Az ö szavában nem csalatkozhatsz. * Ki ne keresné a boldogságot? Mindenki, de csak nagyon kevesen találták meg. Ebben a földi életben nem érhetjük el soha a teljes kielégülést, nem lehetünk maradéktalanul boldogok. Megelégedettek azonban igen. Az elégedettség alfája és ómegája azonban a lelki függetlenségben nyugszik. S mikor vagyunk lelkileg függetlenek? Ha tiszta a lelkiismeretünk. A tiszta lelkiismeret a világmindenséggel való összhang átélése, ha kötelességeinket híven teljesítettük. Ez utóbbinak alapfeltétele azonban az, hogy pontosan ismerjük emberi, polgári és hivatásbeli kötelességeinket. Mindezt az u,n. „élettudomány“ által láthatjuk meg a megközelítően legcsalhatatlanabbul. Az élettudomány több, mint okosság, élnitudás, gyakorlati érzék vagy életművészet. Voltaképpen a magunk és a környezetünk összehangolására való képességünket jelenti, amelynek segítségével tudatosan illeszkedünk bele életkörülményeinkbe. Ez az „élettudomány“ a valóság iránti érzékből, s az életszükségleteket kitapintó, a lehetőségeket mérlegelő okosságból ered. A rendet létfeltételnek tudja, s ezért kötelességünknek hirdeti a jómodort és a taktikát; — nem önző számításból, hanem tudatossá vált életösztönből, pusztán a harmónia utáni vágyból. Jelszava a nemes egyszerűség, s lényege az, hogy mindazt elhárítsuk magunk elől, ami elhomályosítja szemünk előtt a természet útját. (Folytatása következik) A PÓK ÉS A LÉGY BÉKÉJE Elmondja: Károly bácsi A templom áhítatos csendjében csak a melegítő nap játszi sugara suhant elmerülően az oltár virágdíszes halk színeibe, mikor felzsibongott egy rémült legyecske vergődő dongása, mert a ravasz pók hálójába keveredett. — „Jaj! Te lelketlen állatszörny!“ — panaszkodott a légy — „Még a templomban sem szűnsz meg kegyetlen módszereddel működni ellenem! ... S nem hagysz békén élni!“ —- „Ne okolj engem rosszasággal!“ — vágott vissza a pók egyszerűen — „a saját ügyetlenséged miatt! — Ami meg a templomot illeti, az a véleményem, hogy az ember az Isten Természetét: az erdőket, réteket, hegyeket, völgyeket, folyókat, tavakat, patakokat éppen igy nem kíméli! Kiélvezi, lerombolja; vadászgat, halászgát bennük akkor is, ha nem éhes...“ Ekkor megmozdult egy talláros alak, aki eddig az oltárnál térdelt és kezeit összekulcsolva tartotta. Lassan felállt, majd a hang irányába ment, hogy ott szelíden lehajolva kimentse a legyecskét, de közbe vigyázott, hogy a ravaszdi pók benn maradhasson azért sértetlen hálós otthonában. A művelet után még lassabban, lehajtott fejjel a szárnyas, angyalos kapuk felé tartva így susog imásan: — „Én Vajk, ki megkereszteltettem Istvánnak, s a magyarok apostoli királya lettem, kérlek égi Atyám, hogy minket magyarokat ne vess a pók és a légy örök harcára!“ A menekülő légy boldogan visszakiált a pókra: — „No öreg!... Pók úr! Jobb szerencsét a következő falatodhoz!“ A pók bosszúsan rámordult: — „Légynép, szemtelenségednél csak a hálátlanságod nagyobb!“ ( : dr. Sarkady Károly költő, író és mesemondó írásaiból.:)
