Hajnal Jenő (szerk.): Ötvenéves a Zentai Művésztelep (Zenta, 2002)

neve a felfedezés erejével hatott. Különösen a - nemrég még - kétségbe vonhatatlan szocialista realizmus elbódult lelkipásztoraitól elszenvedett ideológiai tortúrák után!

Belgrádba utazott mindenki, egyénileg és csoportosan, majd hosszasan meséltek élményeikről, és emlékezetükbe vésték a látottakat. Éppen csak nem mindenki egyformán látott. így például a szabadkai figurális rajz tanfolyamának látogatói másként élték meg a látottakat, mint tanáruk, Hangya András. Háború előtti kollégái, Ács József vagy B. Szabó György megint csak egészen mást láttak, mint ő. Némelyekre a kiállítás serkentőleg hatott, másokra nyugtalanítóan vagy visszataszítóan. De azért mindenképpen élmény volt.

Ezek szerint 1952 nyarát két élmény, illetőleg tény pecsételte meg. Az első - bár nyilvánosan sohasem hangsúlyozott - tény a Palicson megrendezett tárlat által rendkívül meggyőzően kifejezett cáfolat, amely B. Szabó Györgynek a soraiból (Magyar Szó, 1952. július 24.) is kiolvasható, amikor is felsorolja azon művészek nevét, „akiknek munkássága ismeretlen a magyar nép előtt”. Kézenfekvő a cél: „ ... csak néhány ember számára jelentenek ezek a nevek egy-egy névnél többet. A mi feladatunk művészetünket köztulajdonná, dolgozó tömegeink és a magyar nép köztulajdonává tenni. A tennivalók felismerése jelentette számomra a palicsi kiállítás legnagyobb élményét is.”3

A másik, semmivel sem kevésbé jelentős dolog volt az a „szikra”, amelyet a tudatban az eddig valaha is itt látottaktól teljesen különböző „francia kiállítás” csiholt. Csakhogy ez némelyekben az „absztrakció” rémeként jelent meg. így nevezték meg magán a palicsi tárlaton lármásanjelen levő Sáfrány-féle gesztus és paletta borzas poézisét is.

A riadót senki más, mint éppen Kovács Sztrikó Zoltán fújta meg, aki akkor, 1934- ben olyan lelkesen harsogta: „fiatal művészet - a fiatalok művészete”! Most megint csak ő tette közhírré a sajtó hasábjain az „egyesek” és „mások” baljós dualizmusát és összeütközését, sőt a maguk korának, az 1938-as év fiataljainak a hallgatólagos „szakítását”. S szemlátomást a szocialista realizmusnak a képzőművészet színterén bekövetkezett halálával annak „szelleme” a háború előtti kispolgári ízlés átalakult formájában éledt újjá. Csakhogy szélsőségesen veszélyes formában, minthogy a leplezett „szoc-realisták” öntetszelgésétőí felerősítve. Hamarosan a művészet színterének „balsorsává” is vált. A kíváncsiaknak és a különcködőknek a „népnek érthető művészet” nevében való megbélyegzésével, a pártbizottságok felé irányuló besúgásokkal az egyéni egzisztencia, sőt a szabadság szempontjából latens veszélyt jelentett. A háború utáni nyers forradalmi „jog” helyett az alattomos „kisvárosi bölcselet” ejtette hálójába a tudatot az uralkodó ideológia hatalmasainak hiúságát legyezgető szolgalelkűség formájában. „A kisvárosi bölcselet egy zárt kör filozófiája, amely sehol és semmiben sem engedi meg a különválást, a teljes magányosságot, ami nélkül nincs alkotás” - jegyzi fel azonos című, kiváló művében Rade Konstantinovié, a kortárs, hangsúlyozva: „A kisvárosi lélek kollektivizmusa tér- és időbeli is.. .”4 Persze, a potenciális „különválók”-ból lesznek a „francia kiállítás” szellemétől besugárzottak, akik hajlamosak az alkotói kérdésfeltevésre, illetőleg a már „megszokott” kerítésének kimozdítására.

E mindenképp izgalmas „képzőművészeti nyár”-nak a folyamán szinte észrevétlenüljelent meg Ács József Művésztelep Zentán című újságcikke (Magyar Szó, 1952. július 27.).

A „Vajdaság művészeti térképét” megváltoztató esemény bejelentése nem volt látványos. Egyébként maga az esemény sem volt előkészítve, bizottságok és komissziók által „feldolgozva”. Még a két, valóban megbízható tanúságtétel is bizonyos mértékben eltérő. Ám a lényeg a következő: Ács József festő Tripolsky Gézának, a Zentai Múzeum igazgatójának 1952 júniusában kétségívül szólt elképzeléséről. Megemlített valami olyant, hogy „közös műterem”, meg „Művészek Háza”.

Ezek a beszélgetések azért is jelentősek, mert megvilágítják a vajdasági művésztelep-mozgalom kiindulópontját a háború utáni időszakban. Az 1952-től létrejövő „kolóniák”-nak nem szolgált mintaképül sem Barbizon, sem Nagybánya vagy Siéevo. Még csak az 1924-es és 1931- es topolyai, illetőleg becskereki sikertelen kísérletek visszatükröződései sem voltak. Ács József„közös műterem”-ben mint 1934-beli ötletben gondolkodott. Ezt bizonyítja a haláláig tartó megszállottság: Képzőművészeti levelező iskola - a Magyar Szó hasábjain éveken át általa vezetett népszerű rovat. Emlékezetes maradt a fiatal képzőművészek iránt minden körülmények között megnyilvánuló szívélyes és folyamatos segítségnyújtása.

A „művészek házához” hasonló ötlet indította útjára 1951 -es topolyai vállalkozását.