Dávid Lajos (szerk.): Nagybánya és környéke - Bányavidéki kalauz 10-11. (Nagybánya, 2020)

Tartalom

EMBEREK, VÁRAK, TEMPLOMOK, EMLÉKHÁZAK

Nagybánya és Felsőbánya után a környék legnagyobb bányatelepe a valamikori Szatmár vármegye legkeletibb csücskében, a Kapnik-patak hosszú, keskeny völgyében fekszik. „Csupa bányászok lakóhelye... temérdek nagy sokaság hemzseg itten éjjel, nappal, fúrják, törik, vágják, hordják, morzsalják, mossák, olvasztják a sok ércet. Most legvirágzóbb a Hannibál bányája, 20 ezer forintot is béhoz holnaponként.” - írja még a XIX. század elején is Szirmay Antal. Pedig sem a zord, csapadékos klíma, sem a domborzati tényezők nem nevezhetők vonzónak a letelepedés szempontjából, így csakis a föld mélyében rejlő „kincsek” bírhatták maradásra a mai városka első telepeseit. A letelepedést és a bányatermelés növekedését célozta Hunyadi János 1455-ben kelt adománylevele is, amely nyolc évig mentesítette a bányatized fizetéstől mindazokat, akik Kapnikbányán új bányát nyitottak.

A település a századok során sok viszontagságon ment keresztül, háborús időkben a bányaművelés is többször szünetelt. 1717-ben a törökök segítségére siető tatárok árasztották el Máramaros, Ugocsa és Szatmár megyéket. A fegyvertelen lakosok közül több ezret megöltek, rabszíjra fűztek, míg végre Károlyi Sándor tábornok a tiszavidéki nemeseket mozgósította ellenük. Az utolsó tatár betörés pusztítása így is hatalmas volt. Nagybányán egy ideig minden augusztus utolsó vasárnapján hálaadó istentisztelettel emlékeztek a felettük aratott győzelemre, Kapnikbányán pedig a község alsó és felső része közt, az út jobboldalán, emlékoszlop örökítette meg az eseményt, melyen felül egy megkopott szikladarabba vésve ez áll: „ANNO 1717. USQUE hi fuerunt TARTARI”. Alatta, egy kékre festett érctábla Ferenc József császár 1852-es látogatásának emlékét őrzi.