Magyar Zoltán (szerk.): Tatárok, betyárok, bányarémek. Folklórhagyományok Nagybánya vidékén - Bányavidéki kalauz 4-5. (Nagybánya, 2010)
Tartalom
VADLEANY 147- Az Isten fizesse - mondta, s azzal eltűnt. Másnap este újra megjelent, és újra kért. Akkor is adtak. Harmadszor, mikor ismét jelentkezett, és kért, a szekeresek megharagudtak, és nem akartak adni. Akkor megkérdezte tőlük:- Tudjátok-e, hogy ki vagyok én? A szekeresek valami csúnyát mondtak, mire az kijelentette:- Én az erdő lánya vagyok, és tudjátok meg, hogy nem mentek haza. Itt pusztultok el mind, és mások is elpusztulnak majd sokan, csak nem itt, hanem messze idegenben. Azzal nagy szél kerekedett, a föld megmozdult, a szekértábor alatt szétnyílt és elnyelte az egészet. A házaikból kitápászkodó emberek a szekértábor helyén csak egy nagy üreget láttak. Kis idő múlVa jött a hír, hogy kiütött a háború. Vitték az embereket francia honba. [Rónaszék] A VADLEÁNY ELFOGÁSA 151. Jártak a határba a vadjányok, és az emberek meg akarták fogni. De nem tudták. Hát télen, amikor hideg volt, kitettek egy pár piros csizmát, de úgy, hogy egy kicsit kicsi legyen. Felhúzta a vadjány, de nem tudott elszaladni. Akkor megfogták, és kérdezték tőle a jövendőt. A vadjány azt mondta:- Hova tovább, mindig alább, Minél feljebb, annál lejebb! Ezt úgy értelmezték, hogy minél jobban halad a világ, annál rosszabb, nehezebb lesz az ő helyzetük. [Hosszúmező] A FELSŐBÁNYÁI „VADLEÁNY” 152. A vadlányokban az első világháború idején még eléggé hittek. Ezt használta ki Gálki Ferencné a férje megmentésére, akit behívtak frontszolgálatra. Az asszony kibontotta szép hosszú haját, és jóformán ruhátlanul szaladgált az erdőben. Lánytestvérei hoztak élelmet a megbeszélt helyre. A háború után derült ki az igazság. A férfit az erdőbe bujtatta, és a csendőrök sohasem keresték. [Felsőbánya]
