Orosz Diána - Viszket Zoltán: A fikciótól a valóságig. Térképek, metszetek, városlátképek (veduták) Óbudáról 1600-tól 1873-ig. Kiállításvezető (Budapest, 2017)
Metsző- és kartográfus műhely
—1-1 Metsző Az Itáliából vagy Németalföldről származó rézmetszet és rézkarc az ötvösségből kialakított, mélynyomó grafikai eljárás volt, amely a 16. századtól uralta a sokszorosított grafika világát. A mesterség kezdetekor a metsző (metszetkészítő) általában az ötvösmesterségből kikerült, kiváló rajztudással rendelkező mesterember vagy művészeti tanulmányokat végzett, rajzolásban és modellálásban is jártas művész volt. A metszetkészítés Magyarországon is az ötvösmesterségből származott és céhes keretek között mozgott, vagyis a céhszabály értelmében a legénynek felszabadulásához el kellett készítenie a sokszorosított grafikai eljárással készített mesterremeket, amely lehetett városlátkép, portré, esetleg térkép. Kezdetben a metszetkészítő- és kartográfus műhelyekben dolgoztak betűszedők és éremvésők, valamint nyomdászmesterek is. A 18. század folyamán a metszőmesterek már egyben ötvösök, nyomdászok és több esetben kiváló rajzolók is voltak, hiszen a kézi rajz fémlapra való átültetése megkívánta a precíz rajztudást. A19. században a tömegesen nyomtatott illusztrációk és színezett térképek elkészítése során a rajzolást és a metszést, illetve a kész mű lenyomtatását is különböző személy végezte, a három munkafolyamat műhely szempontjából is elkülönülhetett egymástól. Kartográfus A korszak klasszikus értelemben vett kartográfusa elsősorban a térkép megrajzolását, szerkesztését és sokszorosítását végezte. Polihisztorok voltak, akik mérnöki, csillagászati, geográfiai tanulmányokat folytattak és annak érdekében, hogy a királyi vagy főúri megrendelések szigorú követelményeinek is eleget tegyenek, kitanulták a metszetkészítés mesterségét. A 17. században a török hódoltság korában a külföldi, magyar hadsereggel utazó mesterek és művészek a helyszíneken készített, sokszor a fantázia által kiszínezett, fikcionált rajzait 81
