Viszket Zoltán: Örlős Endre. (Egy óbudai orvos élete) (Budapest, 2014)
Életben maradni és küzdeni, majd feladni (1957-1988)
ÉLETBEN MARADNI ÉS KÜZDENI, MAJD FELADNI (1957-1988) 95 „A műtőasztal szenvedélyes szeretete kárpótol minden tragédiámért és veszteségemért, amely a múltban ért és minden visszautasított pénzes borítékért.”210 Örlős Endre életének utolsó 30 éve több szakaszra osztható és különböző szempontok szerint megközelíthető. Egyrészt szakaszolható a még aktív orvosi pályafutás ideje (10 év) és az ezt követő nyugdíj időszaka (20 év) alapján. Másrészt ezek az évtizedek egyik oldalról a szakmai ellehetetlenítés éveit, illetve a betegek részéről tömegesen érkező hálálkodás korszakát is jelentették. Az eseményeket tekintve egyértelmű, hogy a kistarcsai internálótáborból visszaérkezve Örlős szakmai pályafutása megtört. A döntéshelyzetben lévők, az arra illetékesek azt várták, hogy elérje a minimális nyugdíjkorhatárt és amint lehet eltávolíthassák, nemcsak a Margit Kórházból, hanem a magyar egészségügyből is. Az ok nyilvánvalónak tűnhet, annak ellenére, hogy a forradalom alatt tanúsított rendszerellenes magatartást nem tudták rábizonyítani, az internálás bélyege - sok más sorstárséhoz hasonlóan - rajta maradt és bizonytalan, megbízhatatlan személyként célszerűvé vált a minél előbbi félreállítása. Mindezen „magyarázatokhoz” jól illett korábbi, nem egy esetben kompromisszummentes, a cél érdekében néha kioktató, arrogáns magatartása. A Kistarcsáról megalázva, összetörtén és betegen hazaérkező igazgató kórházvezetői pozíciójáról való lemondását - mint már olvasható volt - a kerületi tanács el-210 ÓM Dr. Örlős (Öszterreicher) Endre irathagyatéka. Feljegyzés az ún. „Margit-kórházi ügyről” (1963.05.03.).
