Tudományszervezési Tájékoztató, 1976

2. szám - Szemle

mány belső rendszeréből fakad, és hozzájárul annak gyarapításához. Azzal is lehetne érvelni, hogy sok orientált kutatás szintén ezt teszi. Az alapkutatásnak azonban semmiféle látható összefüggése sincsen a társadalmi célkitűzésekkel, alkalmazásokkal vagy bármivel, ami lázba hozhatná a laikust. Többnyire hosszutávu munkát igényel, lehet kis vagy nagy méretű, olcsó vagy roppant költséges. Bárhogyan is, előreláthatólag mélyreható változások mennek majd végbe minden jelentős intézményi területen, amelyet a tudomány érint, nem utolsósorban az egyetemek irányításában. Az egyes diszciplínákon belüli és diszciplínák közötti prioritásokat is uj módon kell majd szemlélni, valamint át kell értékelni, milyen lehetőségek nyerhetők vagy mennek veszendőbe a rendelkezésre álló erőforrások gazdaságos felhasználása következtében. Valószínűleg az allokációs folyamatban és a döntéshozatali apparátusban is radikális változtatásokat kell eszközölni. Közelebbi vizsgálatkor kiderül, hogy semmiféle konkrét alapja sincsen annak a nézetnek, miszerint a teljes kutatási költségvetésnek meghatározott százalékát kell alapkutatásra fordítani. Még a legendás 10 %-os alapkutatási arányt sem támasztják alá gyakorlati tapasztalatok. De még ha lennének is konkrétumok, igen nehéz meghúzni a választóvonalat alap- és alkalmazott kutatás között. Valamely kutatási tipusnak juttatott 10 %-os költség esetleg semmiképpen sem lenne azonosítható egy másik kutatási tipusnak juttatott ugyancsak 10 %-os költséggel. Számos alapvető megfontolás vonatkozik az alapkutatás minőségére és eredetiségére. Az egyik arra a gyakran hallott feltételezésre vonatkozik, hogy az alapkutatás több, jobb és magasabb szinvonalu kutatási eredményeket produkál, mint a célra orientált kutatás. De ezt még hozzávetőlegesen is igen nehéz lenne lemérni. Általánosan elfogadott vélemény szerint azonban minden valóban kiváló tanulmányra sokszáz vagy ezer közepes értékű publikáció jut. De még ha sikerülne is csupa kiváló kutatóból álló tudományos vállalkozást létrehozni, ez mit sem változtatna azon a tényen,hogy a tudomány nem haladhat rengeteg névtelen hozzájárulás nélkül. Mi több, sok jel vall arra, hogy még a valóban kiváló eredmények is legalább részben sok egyszerű és régóta ismert részeredmény kombinációi. Ha az alapkutatás minőségi kérdéseit vizsgálják, semmiképpen sem érvényesülhet a dupla vagy semmi elv. Inkább azt kell latolgatni, nem lehet-e valami arányt kialakítani, hány "névtelen hangyára" van szükség egyetlen zseni fenntartásához. Jelenleg azt bizonyítják a tapasztalatok, hogy egy-egy projektum elodázásával hosszabb időre nem menne veszendőbe valóban értékes eredmény; a tudománytörténet számtalan egyidejű felfedezése ezt támasztja alá. Azt sem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy a sok orientált kutatási projektumból is kétségtelenül születnek kiváló eredmények — néha egészen váratlanul. Végül, az az állitás, miszerint minél szorosabban kapcsolódik a tudomány a társadalmi célkitűzésekhez, annál több alapkutatásra lesz szükség, nagyjából hit kérdése. Nyilván olyan korszakba lépünk, amikor sok kísérletezésre lesz szükség annak eldöntésére, mennyivel több, ill. kevesebb alapkutatásra lesz szükség; végső fokon csak az optimális szint meghatározása a kérdés. A legcélravezetőbb stratégiának az látszik, ha megőrzik a tudomány rendszerének életképes intézményi strukturáit, s megfelelő biztosítékokat teremtenek a további értékelés és visszacsatolás számára. Az általános szint kérdését legalább három önálló összetevő fényében kell vizsgálni: а/ a különböző tudományos vállalkozások egységnyi kutatására jutó költségkülönbözet; b/ időegység; с/ egy főre jutó költség. Mindezekről a roppant bonyolult kérdésekről ma még túlságosan keveset tudnak. Noha bizonyos tipusu kutatások nyilvánvalóan jóval drágábbak másoknál /még egyazon diszciplínán belül is/, mégis számba kell venni a költségeket. Világosan kell látni, 164