Tudományszervezési Tájékoztató, 1976

2. szám - Szemle

lat a kutatási tanácsok adminisztrációjában végrehajtott egyik legfontosabb változás. Svédországban is erőfeszítéseket tesznek arra, hogy nem-tudósok bevonásával alakitsák ki a tudományos prioritásokat. Magától értetődik, hogy az egyetemi hatóságok sem maradhatnak közömbösek a kutatási tanácsok korszerűsítésével szemben. A megújhodott tanácsok természetesen arra fognak törekedni, hogy erősitsék pozicióikat az egyetemekkel szemben. A tanácsok újonnan kialakitott kutatás finanszírozási módszerei erősebben "intézményesek", egyszersmind kevésbé individuális jellegűek. Ez számos következménnyel jár majd az egyetemi tervezésre. Igy pl. az egyetemnek most már jóval azt megelőzően kell állást foglalnia, semmint egy uj laboratórium finanszírozása megkezdődik, hiszen tudja, hogy néhány év múlva át kell vennie az anyagi terheket. Össze kell hangolnia kutatási és oktatási tevékenységét, amikor uj posztgraduális tanfolyamokat inditanak, vagy kibővitik a már működőket, mert az ezekre rendelkezésre álló erőforrások egyre korlátozottabbak. Ezért az egyetemi politika fogalmát ma már sokkal komplexebb, decentralizáltabb összefüggésben kell szemlélni. Az, hogy a hatvanas években semmiféle koherens, távlati egyetemi politika sem létezett, csak azért nem járt súlyos következményekkel, mert igen nagy, egyre növekvő erőforrások álltak az egyetemi kutatás rendelkezésére. Az expanzió időszakában édeskeveset törődtek az alternatívák közötti választással, a kutatási irányok meghatározásával és a menedzsment módszerek ésszerűsítésével. Az egész rendszer hajtóereje és sarokköve az egyéni kutató volt: 5 szabta meg egyéni politikáját, ő hasitotta ki területét a tudományos versenyben, ő szerezte meg az egyetemen kivüli erőforrásokat. Akárcsak európai társai, az amerikai kutató sem volt hajlandó alárendelni magát a felsőbb szerveknek. Mi több, egyenesen ellentmondott az amerikai rendszer elméletének, hogy kivülről ellenőrizzék a kutatási kezdeményezéseket és orientációt. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy a tudomány ki tud elégiteni minden társadalmi szükségletet, és 'jószerint föl sem merülhetett a kérdés, vajon minden társadalmi igény feltétlenül kifejezhető-e a tudományos finanszírozás keretéhen. Mindennek a fényében nem meglepő, hogy a hatvanas évek végén tapasztalt pénzügyi problémák roppant mély nyomot hagytak az egyetemeken. Az egyetemek a hetvenes években egyre inkább tudatára ébrednek annak, hogy intézményekként nem fordíthatnak többé hátat alapvető döntéseknek. Az egyéni kezdeményezést kétségtelenül meg kell nyirbálni azzal, hogy adott csatornákba irányitják, de szerepe az lesz, hogy az egyetemi intézményt integrálja a kutatási rendszer egyéb elemeivel, amelyek többé nem hagyhatók figyelmen kivül. Az egyetemek mind az európai, mind az amerikai OECD-országokban túlságosan is soká ugy működtek, mintha független funkciójuk lenne, tekintet nélkül más szektorokban fölnövő hasonló jellegű kutatási intézményekre. Az egyetemi kutatás státusa és fejlődése tehát elképzelhetetlen másként, csakis az integrált egész részeként, amely itt nem élvez semmiféle privilegizált helyzetet. Az OECD tagországokban számos különféle egyetemi reform van folyamatban. Európában és Kanadában a vállalkozó szellemübb egyetemek szakitanak a tanszék-rendszerrel és a "department" rendszerre térnek át, ami jóval rugalmasabb szervezeti forma. Egyidejűleg számos multidiszciplináris intézetet alapítanak, amelyek az oktatáshoz kötött "department"-ekkel ellentétben interdiszciplináris kutatások folytatására is alkalmasak. Ez azonban nem leplezheti el azt, hogy ezek az intézetek nem egyebek "department"-éknél. Az egész rendszer gerince továbbra is az oktatószemélyzet. Ezért látszik valószínűnek, hogy az európai tipusu periferikus intézetek jelentik a megoldást: önálló munkatársi gárdájuk van, de szoros kapcsolatban állnak az egyetemekkel, konkrét problémák megoldásán dolgoznak, anélkül, hogy túlságosan mélyre hatolnának az elméletbe. A New York-i RAND az egyik kiváló példája ennek a típusnak. Arendszerelemzés és modell-készités segitségével tökéletesitik a munkát. A kutatók többsége azonban meg van győződve arról, hogy az egyetemnek továbbra is a tudás elsajátításának és továbbadásának kell szentelnie munkáját. Eszerint az egyetemnek, ha van,fenn kell tartania a tudományos kommunikációt a társadalommal, 162