Tudományszervezési Tájékoztató, 1975

2. szám - Szemle

elemzik a már emiitett tanulmányok. Az itt tárgyaltak szempontjából különösen fontos Altrichter megállapitása, miszerint a carnapiánusok /nevezzük őket tán igy a megszokott/ de semmitmondó és félrevezető "neopozitivisták" helyett/ "azt hitték, hogy az állitásokban kifejeződő emberi tudás, valódi ismeret egyes elemei csak tartalmukban különböznek, igazolásuk tekintetében azonban homogének, s a köznapi és a tudományos ismeretek között is csak fokozati különbség észlelhető, de semmi lényegbevágó eltérés nem mutatható ki. Ezek a vélemények azután egy további véleményt szültek, mégpedig azt, hogy amikor megfogalmazzák a tudományosság emiitett szükséges feltételeit, akkor ezzel univerzálisan az egész emberi tudás, illetve minden emberi ismeret feltételét öntik formába. A neopozitivisták feltételezték, hogy minden ettől való eltérés oly súlyosan esik latba, hoev azonnal maga után vonja a megismerés birodalmából történő kitaszittatást".l"/ Ez esetben nyilvánvaló, hogy aki a megismerés nyelvétől függő, de attól lényegesen különböző feltételeknek alávetett történeti evolúcióját hirdeti —mint például Thomas S.Kuhn—, vagy aki a tudományos kutatás saját, önálló logikájában hisz —

mint Karl R.Popper—, az egyaránt szánalomra méltó tévelygő. Legyetek alázatosak —hirdetik a carnapiánusok— és tekintsétek csak a nyelvet. A köznapi, a mindennapi, az egyszerű nyelvet. Ez rejti a megismerés minden titkait. Akármelyik nyelv? No, nem egészen. A nyelv ugyanis megbízhatóság szempontjából két lényegesen különböző funkcióból gyúródik össze. Az egyik, a szintaktikai, olyan tökéletes, hogy még akkor is szabályosan őröl, ha értelmes anyag helyett jelentéstelen hőbörgményekkel táplálják. Ekkor keletkezik —némi tudományosság igényének a látszatát megőrizve— a metafizika. Ezért az igazi tudományfilozófus elsősorban szintaktikázik, a szintaktikai játék kész szabályait keresi, akár a sakkozó. "A sakkfigurák a szimbólumok /itt, ellentétben a szó-nyelvekkel, nincs jelentésük/, a formációs szabályok határozzák meg a sakkfigurák helyzetét /kivált a játék kezdőlépéseiben/, és a transzformációs szabályok határozzák meg a megengedett lépéseket — azaz az egyik helyzetnek a másikba való megengedett transzformációit".17/ Meg akarjátok ismerni a tudomány logikáját? Figyeljétek és elemezzétek csak ezt a derék, hétköznapi, mindenki szivéhez szóló játékot, a sakkot. Nem ezt támasztja-e alá a tudományok egész története? Hiszen lépésről-lépésre, olykor piti parki partikban/máskor nagyszerű, látványos szimultánokban mérték össze a tudósok azt az irdatlan sok tudást, ami szépen kumuláló/ ALTRICHTER F.: i.m. 24.

p. 17/ CARNAPjR.: i.m. 5-P« - Carnap mélységes szabályszeretetét —szintaktikai érzékét— kitűnően jellemzi Herbert Feigl: "Emlékszem —irja— Wittgenstein és Carnap egy veszekedésére, amit én és Waismann ugy értelmeztünk, mint két homlokegyenest ellentétes személyiség kifejeződését. Carnap mindig a kitartó, pontos, alapos, szőrszálhasogató logikus volt, Wittgenstein pedig a mély intuiciók embere, s legalábbis társalgásban nem mindig világosan fogalmazó. így aztán Wittgenstein a kétségbeesésig türelmetlenné vált, amikor Carnap, a legjobb szándékkal, arra kérte, 'magyarázná meg jobban' ezt vagy azt a részletet. 'Nem tehetek róla, ha nem fog szagot —mondotta—. Egyszerűen nincs orra hozzá!' így panaszkodott nekem Wittgenstein Carnapra. S mielőtt Wittgensteinnal valamilyen filozófiai beszélgetésbe kezdhettem, mindig hosszú kirohanásokat kellett elszenvedjek Carnap ellen, s végül mikor Wittgenstein észrevette, hogy közelébb állok Carnaphoz, még előlem is elzárkózott. De őrzöm, kitüntetésként, hogy ismerhettem, s 1927 és 1929 közt gyakran találkozhattam véle. Azért emlitem ezeket a személyes ügyeket, mert, személyi sikon, a modern analitikus filozófia mély hasadását tükrözik. Bár azt hiszem, hogy Carnap és Wittgenstein alapvető lényegi állásfoglalása a húszas években nagyon hasonlított, megközelítési módjuk radikálisan különbözött. Később azután ez erős eltérést eredményezett a carnapi racionális rekonstrukció módszere és a "közönséges nyelv filozófiájának" informális analizise között, amit Angliában és Amerikában egyaránt Wittgenstein inspirált." FEIGL,H.: The Wiener Kreis in America. /А Bécsi Kör Amerikában./ The intellectual migration. Europa and America, 1933-1960. /Az értelmiségi vándorlás. Európa és Amerika, 1933-1960./ Szerk. Donald Fleming és Bernard Bailyn. Cambridge /Mass./,1969.Harvard Univ.Press. 63O-673.P. 292'