Tudományszervezési Tájékoztató, 1966

1. szám - Szemle

Ezzel a felfogással az a baj, hogy amennyiben komolyan vesszük a maximális tudományos teljesitmény célkitűzését —márpedig csakis ebben az esetben biztositható a tudóstársadalom lojalitása—, akkor ez a tudományos élet igen szigorú szervezeti formáját igényelné. Ez szükséges, mert még ma sem képes egyetlen elme a rendelkezésünkre álló ismeretanyag minden részét teljes mélységében megérteni. A tudományos ismeretanyag szüntelen növekedésével ez egyre kevésbé lesz lehetséges. Egyetlen tudós ezernyi másikhoz képes szólni, de egyetlen tudós csak néhány másikat tud ugy hallgatni, hogy azt teljes egészében megértse. Ebből következik, hogy a tudomány teljes épitményének a szilárdságát állandó visszatekintéssel és ellenőrzéssel lehet majd fenntartani. Mivel ezt a munkát egyetlen személy nem tudná vállalni, erre a célra külön szervezetet kellene felállitani. Mint az Alvin Weinberg-féle Tudományos és Információs Bizottság egyik tagja, megterveztem egy ilyen szervezet vázlatát. Ez a tudósok több rétegéből áll finden réteg jóval magasabb fokon specializált, mint a felette elhelyezkedő. Minden egyes rétegből három vagy négy csoport közölné eredményeit a felette levő réteg egyik csoportjával, amely azután a jelentő csoportok eredményeit összhangba hozná és értékelné. Az igazi kutató-tudósok, akik "bepiszkolják kezüket", a legalsó rétegben lennének, a legfelső csoport pedig filozófusokból állna. Ez a konkrét terv természetesen csak egyetlen lehetőség és a tudomány szervezése szempontjából nem is feltétlenül a leghatékonyabb forma. Ennek ellenére nagyon hasznos lenne, ha a tudomány szervezetének tagjai lélekben máris együtt haladnának a közös cél felé. Ez a követelmény ennek conditio sine qua nonja, mely még valószinüleg megosztja szerepét más olyan tervekkel, amelyek a tudományt céltudatosan szervezett tevékenységként fogják fel. Sajnos nehéz elképzelni,hogyan maradhat meg az ilyen tudomány "örömteli tevékenység" szerepe, amelyet még ma is betölt. Joggal tarthatunk attól, hogy a tudományból nehézkes vállalkozás lesz, a benne résztvevő tudósok pedig semmivel sem lesznek jobb helyzetben, mint az egyiptomi piramisok épitői. Ha valakinek a munkáját mások túlságosan is közvetlenül irányítják, nem lesz meg az 'alkotó munkának az a kielégitő érzése, amit még ma is érzünk. Az egyes embernek a befolyás utáni vágya tehát kudarcra van Ítélve. Mégha lenne is lelkesedés az első, sőt esetleg a második generációban, a harmadikban és az erre következőkben teljesen eltűnne, hacsak a cél érdekében nem változnának meg alapvetően az emberi indulatok. Mégha ez megvalósítható is lenne, kétségesnek látszik, valóban mélyreható eszmék születnének-e olyan szellemi rendszerben, amely gyökeresen ellentétben áll legkedvezőbb tudományos atmoszféránkkal: a szellem spontaneitásával. Most pedig nézzük a másik végletet: tudomány az egyén örömére. A Shaw festette kép, miszerint mindenki már négyéves korában kivonul az erdőbe, hogy ott magányosan elmélkedjék a számelméletről, alaptalanul komor, vagy másként fogalmazva, szükségtelenül nagy változást tételez fel az emberi indulatokban és a megelégedettség feltételeiben. A tudomány hierarchikus szervezetének, ennek a már katonai fe13