Terjék József: Kőrösi Csoma-dokumentumok az Akadémiai Könyvtár gyűjteményeiben. Budapest, 1976.

I. Körösi Csoma Sándor - a tibetisztika megalapítója - Őshazakutatás és tibetisztika

18 I és konzekvens kijelentéseket, leveleiben hol a tibetisztikai elhivatottságát, hol pedig a magyar őshaza kutatását vallja fő céljának, ezzel mintegy teret hagyva a későbbi kétkedéseknek és találgatásoknak. A kortársak véleményeiben tapasztalt elfogult megítélés, Csoma önmaga vallotta céljában mutatkozó bizonytalanság utón fölmerül a kérdés, mi az a biztos támpont, ahol Csoma munkásságának egyértelmű megfogalmazására találhatunk? Ma már nyilvánvaló, ami oly sokóig nem volt az, hogy a tudós életmüvének megitélésében nem a megfogalmazott véleményeknek van döntő jelentőségük, hanem az elvégzett és közzétett tudományos munkának. így egyértelmű és világos képet nyerünk arról, hogy rrát tekinthetünk Csoma életének és munkásságának fő feladatául. Nézzük előbb tudományos publikációit a tibetisztika tárgykörében. Elöljáróban összegezhetjük, hogy 3 monográfiája és 24 cikke látott napvilágot, ami, hacsak a számszerüséget vesszük is alapul, igen figyelemre méltó egy olyan tudományterületen, melynek ő volt a megalapozója. Könyvei alapvetőségét felesleges hangsúlyozni, hiszen ezek legismertebb alkotásai. Hbeti—angol szótárában és tibeti nyelvtanában azonban nem csupán az úttörő munkát végezte el, valamennyi azóta megjelent szótár és grammatika felhasználja anyagát. Harmadik (poszthumusz) monográfiája, a kétnyelvű buddhista tenninológiai szótár angol fordítása még ma is az egyetlen feldolgozott kiadás. Több cikkében, melyek a könyvterjedelmet is meghaladják, a lamaista irodalom 320 kötetes kánonjának analitikus feldolgozását adja, megvetve ezzel a tibeti irodalomtörténet alapját. Egyéb cikkeiben is egy-egy terület alapos felmérését találjuk, igy a tibeti gyógyászatnak, a tibeti nyelvészeti irodalomnak, a lamaista kronológiai rendszernek stb., melyekhez szépirodalmi szemelvények gazdag tárháza járul. Cikkeinek jelentőségét mi sem bizonyítja szemléletesebben, mint az, hogy gyűjteményes formában 1885-ben, 1911-ben és 1957-ben új kiadásokban láttak napvilágot, melyekhez hasonlóan szótára és nyelvtana 1971-ben, majdhogy L50 év elmultával ért meg új kiadást, mintegy jelezve kivételes tehetségének elévülhetetlenségét. Ha ezek után a magyar őstörténetre vonatkozó tudományos publikációit keresve, ilyet egyetlen egyet sem találunk (leveleiben tett alkalmi kijelentéseket nem számítva), aligha lehet kétséges a válasz arra, hogy