Rejtő István: Mikszáthiáda. Cikkek, tanulmányok (A MTAK közleményei 29. Budapest, 1992)

Politika — közélet — újságírás

283 Iára: ez esetben határozottan ki nem mondható.« A jegyzőkönyvben részletesen rámutattak több olyan fontos jelenségre, ami a hullának a vízbefulás által okozott halálát bizonyította. A második boncolás jegyzőkönyve nem tartotta meggyőzőnek Trajtlerék azon véleményét sem, mely szerint a tetem rendszeres szexuális életet folytatott volna. A nyíregyházi törvényszék 1883. január 10-én kapta meg a három orvosprofesszor szakértői véleményét. A szélsőséges hecc-lapok azonnal támadásba lendültek: megvesztegetéssel, zsidóbérencséggel vádolták az egyetemi tanárokat. Korniss törvényszéki elnök elrendelte: a két vélemény közötti ellentét feloldása érdekében forduljanak egy tárgyilagos harmadik intézményhez, Pauler Tivadar igazságügyminiszter úgy döntött, hogy a törvényszék erre kérje fel az Országos Egészségügyi Tanácsot. A Tanács szakvéleménye kerülte a határozott állásfoglalást: egyik fél álláspontja sem erősíttetett meg, de ugyanakkor egyik állásfoglalást sem cáfolták meg. Az Országos Egészségügyi Tanács szakvéleménye tehát nem vonta kétségbe az egyetemi tanárok szakvéleményét, ezzel Baryék nem jutottak egy olyan dokumentum birtokába, amely az ő koncepciójukat bizonyította volna. Közben Korniss törvényszéki elnök megbízásából vegyi elemzésnek vetették alá Solymosi Eszter ruháit. A vizsgálat kimutatta, hogy semmiféle vérnyom nem található egyik ruhadarabon sem, ugyanakkor Eszter ruháin felhám-darabkákat és a hullaszappanosodásnak nyomait találták, ami egyértelműen arra mutatott, hogy a ruha kezdettől fogva egy több hétig vízben ázó hulláé volt. A vérvád tarthatatlanságára vonatkozó bizonyítékok lassan összegyűltek, és ezzel szinte egyenes arányban az antiszemita sajtó egyre elkeseredettebben szította a gyűlöletet. Tevékenységi körüket újból kiterjesztették a parlamentre. 1883. január végén sor került a »tapolcai kérvény« tárgyalására, ennek benyújtói arra hívták fel a parlamentet, hogy törölje el az izraeliták egyenjogúsítását kimondó 1867: XVII törvénycikket. A több napon át tartó heves vitában szinte összesűrűsödtek mindazok az érvek, amelyek korábban már külön is elhangzottak. 1883 tavaszára nyilvánvaló lett, hogy az állandóan növekvő feszültségnek és a felekezeti gyűlölködésnek véget kell vetni, s a vádlottak bűnösségét vagy ártatlanságát napfényre kell hozni. Ennek érdekében a védelem a nyilvános tárgyalás kitűzését tartotta szükségesnek. Maga Eötvös két ízben fordult Pauler Tivadarhoz, és kérte a tárgyalás elrendelését. Pauler ez alkalommal is a bíróság függetlenségére hivatkozva, elutasította még a tárgyalás kitűzésének siettetését is. Ebben a magatartásban valószínűleg szerepet játszott az a körülmény is, hogy azok az antiszemita urak, akik kiagyalták a »vérbűnt«, s összetákolták a »bizonyítékokat«, akik előkészítették a tanúk »mindent elsöprő« vallomásait, maguk sem voltak tökéletesen meggyőződve ügyük sikeréről.