Rejtő István: Mikszáthiáda. Cikkek, tanulmányok (A MTAK közleményei 29. Budapest, 1992)

Élmény és olvasmányélmény

176 kötet. De az a mód, ahogyan ő a tudás hiányát ötletességével palástolni igyekszik, tanulságos, s mindenekelőtt rá nézve jellemző. A Budapesti Szemle cikkírója egész irodalmunk kicsinylésének s kifigurázásának nevezi Mikszáth azon eljárását, amellyel 1—2 lapon Jókai kortársairól, s általában íróinkról, a legnagyobbakról is megemlékezik. Mi nem fogjuk föl olyan tragikusan a dolgot, mivelhogy egyáltalában nem árt vele senkinek, ha azt mondja, hogy Jósika „magyartalan", Eötvös „szentimentális és nemzetközi", Kemény Zsigmond meg olyan az „elbeszélő válfajban, mintha az elefánt menüettet táncolna" (1). A többiek, a kisebbek, már csak arról nevezetesek, hogy maguk foltozták ruhájukat, nem vacsoráltak, mert nem tellett rá, hogy emez elegáns volt s szép mint egy Adonisz, amaz csúf, mint egy faun stb íme annak a kornak a képe, a negyvenes évek irodalmának állapota, melyben Jókainak „briliáns tulajdonaival" mégis oly nehezen sikerült föltűnnie. Az ilyen léha és üres rajz éppen ezen idő hangulatáról, erről a nagyjelentőségű, átalakító hatású irodalmi forradalmunkról, csak azt bizonyítja, hogy a szerzőnek nemcsak hogy nincs fogalma arról a korról, melyről ír, de fogékonysága sincs annak megértésére. Irodalomtörténeti ismereteinek megítélésére csak egyetlen jellemző példát említünk. Azt írja egy helyen, hogy Vörösmarty, Petőfi, Jókai stb. a „Csigában" szoktak összegyülekezni: „Ha a fiatalok egyedül maradtak, akkor megelevenült a Csiga, zúgott a nagy disputáktól, bohém tréfáktól. Ilyenkor talált egyetlen egyszer betévedni a zárkózott kedélyű, mélabús Berzsenyi Dániel, hogy egy estét írók között töltsön, de elborzadva a tapasztaltaktól utazott el másnap Nikiára, hogy soha többé meg ne kívánja az írói társaságot". Tudvalevő, hogy Berzsenyi 1813-ban járt úgy Pesten, hogy itt nem jól érezvén magát másnap búcsúvétlen hirtelen elutazott, utoljára pedig 1832-ben jött fel az Akadémia nagygyűlésére, akkor Fáy András háza volt az írók s politikusok gyűlőhelye — és 1836-ban már halott volt! Nyilvánvaló, hogy Mikszáth e munkája érdekében semmiféle tanulmányt nem tett. A Jókai-irodalmat nem ismeri, s a különféle kritikai vélemények figyelembe vételét sem tartotta szükségesnek; Gyulai, Péterfy Jenő, Névy, Beöthy dolgozatait meg sem említi. Magának Jókainak műveiről is alig szól, és fejlődését, írói tulajdonságait sem méltatja. Ami kevés esztétikai fejtegetés benne foglaltatik, az idegen átvétel, dacára az Epilog azon kevély kijelentésének, hogy „a dolgok és az egyéniség megítélésére nézve csökönyös maradtam a saját fölfogásom mellett". Mikszáthot mindez valójában nem is érdekelte. Tudományos vagy magasabb művészi célok nem vezették, s adatok után sem nagyon törte magát. Azt mondja ugyan, hogy az adatok hitelességére nézve mindent elkövetett, a kefelenyomatokat megmutatta Gyulainak, Beöthynek, elküldte Komáromba öreg embereknek, és Szinnyeitől, Nagy Miklóstól, Hegedűs Sándortól is nyert becses közléseket — ez