Gyárfás Ágnes, Bárány Péter: Az első magyar bölcseleti mű és története. Jelenséges lélekmény (A MTAK közleményei 27. Budapest, 1990)

Irodalmi, történeti és költött személyek

207 A Korvinus Mátyásból tudjuk, mennyire aggódott a göbölyéiket terelgető pásztorok sorsáért, de azt is, hogy a szabadság nem azé, aki szabadon furulyáz a havasokban, hanem aki a bölcs Hazai Szeretet szolgálatát elvállalta, aki életét a nép érdekeinek aláveti, vagyis a szabadság a királyi szolgálatot oldja és köti. A természet viszont barátja a parasztnak, főúrnak és királynak, s keblében egyenlőséget biztosít. A tél-tavasz-nyár gyönyörűsége egyetemes emberi életérzés, s az őszi szüret ideje mindenki számára beköszönt. A Bükk erdeinek koronáját dérrel lepi be, az ember előtt megjelenik "az alattomban jelengető halálnak képe ... Forgandó minden lételünk..." S ekkor előlép a tél, tavasz, nyár géniusza, de nem a természet tökéletes harmóniáját zengi, hanem hogy minden forgandó! és az örökélet jelképe Cupido; és a Széchenyiék, Batthyányiék esetében éppúgy egyetlen feltétele az "édes maradékidban" való továbbélés esélye, akár a kastélyudvaron ökröt sütő népség, katonaság, hű jobbágyság családjaiban. A tellurikus élet alaptörvényének nevezi Bachofen (1978) a mulandóság és sarjadás egymást váltogató láncolatát A misztériumok három tojása című tanulmányában (30— 60.). Antik sírok kultikus képei és a költők szava segítségével elemzi ezt a népi, ősi filozófiát, s az antik irodalom szép sorait idézi. Plutarchosz írja Apollónioszhoz fia halálára vigasztalásul: A halandók neme, akár a növényi világ Mindig körbe halad. Az egyik az életre virul, míg a másik meghal és lekaszálják. (Devecseri Gábor fordítása) Nem önkényes költői képről van szó, hanem az ősi sírfestmények visszatérő szimbolikájának költői képpé emeléséről. Plátonnái bizonyítja e felfogás ősi, elfogadott voltát: "Az emberi nem — mondja Plátón — és az idő egyező természetűek. Amaz ezzel együtt halad és megmarad mellette, s ezen a módon halhatatlan, minthogy mindig gyermekeket és megint azok gyermekeit hagyja maga után, ezáltal mindenkor egy és ugyanazon marad és az örök keletkezés éltal a halhatatlanságban részesül" (Törvények). Euripidész több helyütt, például az Andromachéban úgy vélekedik, hogy "minden ember számára az életét jelentették a gyermekei" (418. sor). A kiragadott példák erre a tellurikus alaptörvényre utaltak, de a költői gondolatok mélyében más törvény is bennfoglaltatik. Aiszkhülosz az Áldozatvivőkben az emlékek továbbélésére gondolt, s az emlékekkel együtt az erkölcs továbbvitelére: Holt férfinak fönntartják hírét sarjai, mint fakorong a halászhálót a víz színén, a len szálát a víz mélyéből mentve föl. (Devecseri Gábor fordítása) Az ősök hírének ápolása, az emlékek továbbadása, a hagyományőrzés kulturális funkciójában benne él az ősi erkölcsök továbbadása is. Az antik költészet a hagyomány és erkölcs szétbonthatatlan egységére mutat rá, s mindig figyelmeztet arra, hogy az elmúlás és újra éledés körforgása biológiai végtelensége mellett az erkölcs továbbélésének folyamata is. Ez a gondolat ragadta meg Bárányt, mikor a kórusnak a szülőket a "Nagy-