Taxner-Tóth Ernő: A fiatal Vörösmarty barátainak levelezéséből (A MTAK közleményei 17. Budapest, 1987)

Bevezető

6 mint Fábián Gábor; nemzedékekkel korábban birtokukat vesztett nemesek, mint Vörösmarty, akinek apja gazdatisztként, majd bérlőként, nagybátyjai ügyvédként keresték kenyerüket; a földbirtokos nemességbe benősült katonatisztek fiai, mint Stettner György, akit azonban az örökölt kis birtok már nem tudott eltartani, S beletartoznak olyan birtokosok is, akiknek életfenntartását ugyan jobban-rosszabbul biztosította még birtokuk — Kazinczy, Kölcsey, a Kisfaludyak, Deák — , de egyéniségük kibontakozását, szellemi érvényesülésüket erősen akadályozták a gazdálkodáshoz kötő gondok. Olyan gondok, amelyekből közülük egyedül Kisfaludy Károly tudott semmire nem tekintve kitörni, s lett osztályrésze hosszú évekre a nélkülözés, a megoldhatatlan anyagi gond. Mert az említett szellemi közegnek meghatározó eleme, hogy a tizenkilencedik század első harmadának magyar társadalma (s még inkább első két évtizedéé) sem megélhetést, sem hasznos szerepet nem tudott biztosítani azoknak, akiket anyagi körülményeik, vagy belső indítékaik az értelmiségi pálya felé vittek. A kor polgárosult értelmiségének nagy részét az elszegényedett nemesi családok gyermekei tették ki, de nem választható el tőlük az alulról és fölülről jöttek meglepően széles rétege sem. Az elhelyezkedési gondok nagyságrendjére mi sem jellemzőbb, mint az a kétségbeesett kapkodás, ahogyan Kazinczy igyekezett öregkorában gyermekei sorsáról — akik kis birtokából nem remélhettek megélhetést — gondoskodni. Az értelmiség kiszolgáltatottságára könyvnyi terjedelemben sorolhatnánk a példát — a belbiztonsági jelentések írására kényszerített, de legalább közepes jólétben élő Schediustól, a sajátjával homlok egyenest ellenkező világnézetű Ürményit szolgálni kényszerülő Horvát Istvánon keresztül az éhezés határán mozgó, egyházi nyugdíjból tengődő Virág Benedekig. Iskolázottságuk ugyanilyen nehezen hozható közös nevezőre, hiszen egy részüket az igen sajátos műveltséget adó református kollégiumok, másokat az ettől élesen eltérő katolikus iskolák, néhányukat pedig külföldi egyetemek láttak el szellemi útravalóval. E réteg legfontosabb közös vonása a bizonytalanság érzet, ami a kitörés lehetőségeinek keresésére késztette tagjainak jelentős részét. Az írók ezért nem csupán az irodalmi "új"-ra érzékenyek. A — későbbi — politikusok pedig elsősorban a — tágabb értelemben vett — irodalom segítségével készülnek föl hivatásukra. Az országban itt-ott kialakuló kis szellemi közösségekben — ilyen a közölt levelekben szereplő dukai "társaság" — főleg olvasmányokról folyik a szó, s akiket a szellemi nyugtalanság megfertőz, írók akarnak lenni. Ez azonban igazán csak Vörösmartynak sikerül kötetünk főszereplői közül. Stettnert és Fábiánt végül majdnem teljesen elnyelik a megélhetési gondok időrabló következményei; Deák pedig a politikában találja meg a maga hivatását. Sokáig azonban elsősorban az irodalmi olvasmányok — bennük az új, a romantikus szellemű művek — hordozzák a gondolkodást izgalomba hozó eszméket; s az irodalomnak aránytalanul nagy szerepe van az országos gondolatáramlást lehetővé tevő sajtó megteremtésében. Ebben a sajtóban azonban kezdettől fogva jelentős szerepe van a nem irodalmi (gazdasági, tudományos, jogi és — főleg — történelmi) ismeretek terjesztésének. Mindenesetre irodalom és politika elválaszthatatlanok a korabeli Magyarországon: a legelvontabb eszmék világában élő értelmiségi (Kölcsey erre a legjobb példa) is előbb-utóbb rákényszerül, hogy a nyelv és az irodalom megújításának gondolatvilágából kitekintsen vagy eljusson a társadalom megújításának — megreformálásának — kérdéseihez. Ez a folyamat irodalmunk és történelmünk néhány