Rolla Margit: Kaffka Margit. 2. Út a révig (A MTAK közleményei 12. Budapest, 1983)
Út a révig
83 jelenlevők kutatva néztek egymás arcába: — Mi vagyunk megkukulva vagy pedig az illusztris előadó? — Aztán a nő másodrendű helyzetéről, ami vitatható tétel, nyögdécselt igen finom dolgokat. Az előadás befejezéséért riadó taps üdvözölte." "A társaság egy része a nagyvendéglő kilátó teraszára ment vacsorálni. Itt nagyon ünnepelték Margitot, ki mellettem ült. Olyan idegen, olyan különváló magányosság volt ebben a társaságban s a sok dicséret és bók feléje ingó indái közt én úgy láttam, mintha mezetelenül volna egy tövisbozót közepén." "Mikor éjfél után, elválva a társaságtól, hazafelé mentünk a lakására, kérdezte tőlem, mi a véleményem az előadásáról. Komolyan és szeretettel, de teljesen őszintén megmondtam. Kértem hagyja abba ezeket a meddő agy-tüntetéseket, melyekhez sem elég mély műveltsége, sem elég tág szellemi látóköre nincs. Legyen hű saját tehetségéhez, ásson le saját avarjába: a gyermek— és ifjúkorában átélt életbe, ez az ő bányája, innen tud kincseket hozni fel. Eleinte nagyon rosszulesett neki a dolog, de a kapunál már az ijedt gyermek vacogásával kért." " — Dezső, ne hagyj most egyedül, gyere be egy órára." "Teát készített és elkezdett beszélni ifjúkora vergődéseiről. Most nagyon egyszerű, nagyon testvéri volt. Tudta, hogy az én szemeim előtt nincs a póznak értelme. Feltárta egész életét, nem analizálgatva, nem lelkiproblémázva. Egy lánytestvér panaszolt hazaérkezett testvérének, hogy könnyebben bírja a holnapot. Nagyon megszerettem ezen az éjjel. Már világos reggel volt, mikor végignyúltam a díványán, hogy aludjam egy órácskát." Másnap volt az újpesti kirándulás, az Osváth-ügy meggyónása. "Szegény Margit barátsága irántam, az utolsó találkozás komoly szavai után, hogy úgy mondjam még tömegesebb lett. Volt nap, hogy reggel, délben, délután felkeresett. Egy délután elvitt a Margitszigetre." "Egy másik este Margittal és Ignotusszal mentem a Margitszigetre." "Egy szép augusztusi reggel beállít hozzám Margit: — "Dezsőke fióka, menjünk ki Acquincumba. — Nemrég említettem neki, hogy augusztusban és szeptemberben milyen szépek az acquincumi fák és hogy e két hónapban sokat látogattam ezt a helyet. — A gyógyfürdői vendéglőnél ebédeltünk lassan, hosszú élvezéssel szemlélve az augusztusi platánok bánatát s a már itt-ott őszi színeket mutató gesztenyefák lombjait. Margit mint egy kedves kávéőrlő duruzsolt mellettem. Én hallgattam, nem voltam feléje nyitva, az óriási platánok kiszorították belőlem az irodalmat. A nagy fák között sohasem éreztem magányosnak magamat, s ha van lélekvándorlás, egész bizonyos, hogy mielőtt emberré internálódtam: egy magányos hegyorom messze néző terebélye voltam." "Ebéd után kiballagtunk az amfiteátrumhoz, s lankás oldalán odafeküdtünk a csodálatos jósággal fakadó napnak. Hogy elzsongít, hogy szétold az ég és föld nagy távlatainak hangulatává, hogy megszabadít énségünk ketrecéből! Behunytam a szemeimet, hogy jobban lássam a halál felé keringő világot. És akkor ütött be a szívbéli kvintemó." "Margit megfogta a kezemet és áhitatos hangon mondta: — "Dezső, ha te engem elvennél feleségül, még ötszáz év múlva is írnának rólunk mint híres szerelmesekről."
