Rolla Margit: Kaffka Margit. 2. Út a révig (A MTAK közleményei 12. Budapest, 1983)
Út a révig
46 "Ekkor láttam először teljes valóságában; hogy ez a nő mennyire csak önmagának él és mennyire hozzáférhetetlen a külvilág számára. Egy nap óta volt Párisban, életében először. És: nem nézett se jobbra, se balra, beszélt, beszélt lelki "élményeiről", budapesti irodalmi dolgokról. Ha felhívtuk figyelmét egy-egy szép épületre, világhírű helyre, szórakozottan, nem látó szemekkel odapillantott és beszélt-beszélt tovább." ~~ f r "így rohantunk át, folyton az o beszéde árjaitól fürdetve, a Louvre csodákkal dús termein, anélkül, hogy egy kép, egy szobor bement volna a szemeibe. De azért az esténk, mely majdnem reggelig tartott, igen szép volt. Aladár most is az örök Delrieux- pencionban lakott, rendes udvari szobájában. Margit ugyanott vett lakást, a legfelső emeleten. Szobája utcai volt, pont szemben a St. Jacques templommal és kis erkélye is volt az utcára. Összevásároltunk mindenféle jó ennivalót, egynéhány butélia jó bort, és már az alkonyat leszálltakor kirendeztünk mindent az erkélyre. Margit, mint közös lelkünk, közöttünk ült. Csodálatos szép nyári éjszaka volt. A széles vitorláju teli hold mintha valami boldog kikötő felé úszó ezüsthajó lett volna. A St. Jacques templom mint valami magányos komoly őr állott az éjszakában. Ettünk, ittunk — Margit mint mindig, igen keveset—, és Margit és Aladár beszéltek nekem a nagy magyar irodalmi reneszánszról, mely új Magyarországot fog hozni, s megcsinálja a tehetség, a tudás, a szociális megújulás vértelen forradalmát. Aladár Ady-verseket morzsolt a lelkesedése közé. Margit pedig elmondta egynehány versét, köztük igen szépeket is. Én inkább hallgattam, de lelkem fölé fényes sátrat vont a fiatal hit és a nyári éjszaka varázsa. Már közel volt az éjfél utáni két óra. A hold már közel úszott a St. Jacques templomhoz, s az árnyékok, mint fekete sziklák hallgattak a hold ezüst vizében. Bennünk feszengett az eljövendő üj Magyarország és a nagyszerű burgundi bor. A kiürült butéliák már egész csapatkákban álltak lábainknál. És íme: bal felől az utca túlsó végéről csendes beszélgetésben jön, nem ugyan az új Magyarország, amit azután se láttam, hanem két tisztes párizsi polgár. A templom elé érve megálltak, és mert az egyik a szomszéd házban lakott, az elválás előtt még beszélgettek. Rám, onnan a hatodik vagy hetedik emeletről, különös hatást tett ez a mélyben, az éjszaka fenekén beszélgető pasas. Szóltam Aladárnak: — Te, Dadi, talán még sem illik hogy mikor ti itt nekem építitek az új Magyarországot, ez a két izé ott fecsegjen a tövében. Dobj le nekik egy üres üveget. Már repült is egy üres butélia az Aladár kezéből, s óriási csattanással esett az utca aszfaltjára és darabokra tört. A két ember egy pillanatra odanézett, aztán nyugodtan tovább beszélgetett. Aladár, aki idült franciaimádatban szenvedett, és minden apró esetet megragadott, hogy biztosítsa a franciák fölényét a mi barbárságunk fölött, már ódába kacskaringózott: —Lássátok, ez a francia. Ha ez nálunk történik, a két magyar ember már felordította volna az egész várost. Ezek pedig elég jó ízlésűek, hogy még észre se vegyék. — Megállj csak, én is próbára teszem a jó ízlésüket — mondtam. Es egy üres üveget a két beszélgető közé hajítottam. Egy hajszál, hogy az egyiket el nem találtam, ami elég lett volna neki örök útravalóul. A két férfi rémülten ugrott szét, és
