Rolla Margit: Kaffka Margit. 2. Út a révig (A MTAK közleményei 12. Budapest, 1983)
Út a révig
39 rágot tett Margit elé. A munkások közül többen felismerték és ők küldték neki. Nagy boldogság világolt fel a Margit arcára. Később a munkások halkan elénekelték a magyar Marseillaise-t. Sajátságosan hatott rám, de Margit már megint másfelé figyelt. Mikor elhagytuk a vendéglőt, dacára a késő estének, Margit kért: — Menjünk rá a hídra, a közepéig, nézzük, hogy hallgat az éjszakában alatta a sziget. — Nini, Margit észreveszi a természetet! — mosolyogtam magamban. Mikor ráléptünk a hídra, Margit szólt: — Fogj karon, Dezső, és szoríts nagyon magadhoz, mintha tényleg nagyon szerelmes lennél belém. Mozgósítottam magamban minden Margit-képes rómeóságot, és azt hiszem, a szorítást kissé túloztam is, mert Margit felszisszent. A híd közepéig némán mentünk. Ott megálltunk és megtörtént a nagy lelki felhőszakadás. Elzokogta nagy szerelmét, melynek színhelye éjjelenként ez a sziget volt. A Nyugat egyik irányító férfia volt a hős. De később egy más nő kedvéért, aki ráadásul Margit szomszédságában lakott, elhagyta őt. A viszony már vagy két éve megszakadt, de Margit a ma kapott seb éles sajgásával áradta elém. "A csalfa szerelmes hős igen derék, művelt és intelligens ember volt, de inkább hasonlított egy öreg kecskéhez, mint bármely Rómeohoz." — Nagyon sokáig tartott a Margit búzápora. Közben kezdett hűvös lenni. Alulról a Szigetről különös füttyök hallatszottak fel. Ez a hely, így éjfél tájt, nem éppen a személy — és vagyonbiztonság intézménye volt. Jól elmúlt éjfél, mikor rá tudtam bírni Margitot, hogy régi boldogtalan szerelméből igyekezzünk valahogy hazajutni. — Mikor végre beértünk Újpestre, az utolsó villamos már elment.— időbe került, míg elcsíptünk egy bérkocsit. Az egész úton Margit azt mesélte, hogy milyen rettenetes bosszúkat állt a hűtlen lovagon. Nagyon szomorú dolgokat mondott s én szerettem volna kigurulni a kocsiból. Mikor a Vérmezőre értünk, megállította a kocsit az "Ilona"-kávéház előtt: — Dezső, menjünk be ide egy negyedórára, úgy irtózom most hazamenni. Benn a kávéházban folytatni kezdte bosszútáncát az elhantolt szerelem sírja fölött. De nekem már elég volt. Annál is inkább, mert láttam, hogy az egész lírai magömléssel inkább engem akar befolyásolni bizonyos irányban. Szelíden mondtam neki: — Margit lelkem, hagyjuk már ezt. Nekem nagyon szomorú látnom, hogy menynyire letörpítnek a szenvedélyeid. Te a tehetséges írónő nem tudod látni, hogy a szerelmünk vagy kívánságunk fellobbanásáért éppoly kevéssé vagyunk felelősek, mint a kilobbanásáért. Te embertelenül és — bocsáss meg — ízléstelenül dühöngsz 0...ra, mert ott hagyott egy más nőért. És nem gondolsz arra, hogy te éppen olyan önzőn és kegyetlenül vetted őt el feleségétől, ki oly áldozatosan és minden csalódáson át szereti férjét. Nagyon hálás lettem volna, ha a mai arcodat nem mutattad volna meg nekem. Margit elnémult. A kávéház üres volt, a pincérek álmosak. Fizettünk. Elkísértem hazáig, de nem mentem be vele. Nagyon, nagyon távol éreztem magam tőle."
