Rolla Margit: Kaffka Margit. 2. Út a révig (A MTAK közleményei 12. Budapest, 1983)

Út a révig

Mint templom éjén szűz ámpolnafény, Szivárványrajza megrezgett a falon, S rőtszínű árnyban, biboros homályban Én láttam az oltárt, — fehér lépcsőit, S a szentély halk, violaszínű árnyát. És újra láttam őt. Felém közelgett, Vállán Zarathustra redős köpenyével, — rám vetette eszelős, mély szemét Bús állatszeme fénylő bogarát, — Kézenfogott, — éreztem, hogy remeg, S elvezetett az oltár zsámolyáig Szólt, — s hangja átrezgett századok éjén. — "Ide jutottál! — Én mindig vártalak. Téged csak hozzám hozhatott az élet. Apáid vérével így volt megírva, Anyád titkos, téveteg álmai Jegyzének el nekem. — Ki vagyok én? Ha szót kivánsz, profétája talán Az ősszépségnek, mi a torzban él. De nem! — Tudnod kell! Add ide a kezed! — A sátán fölkent főpapja vagyok, A Rossz árnyéka, — lényegben egy vele, O szeret engem. Az ő szerelme a Kín. Hallgass reám! — te fehérruhás asszony, Te — félboszorkány: Mestered vagyok, Urad, ha kell. Nézz rám, te száműzött Szegény rabnője a jónak. Te fáradt Szökevénye a törvényszerű rendnek Nincs számodra más út, csak az enyim. Nincs más templom, csak a mi templomunk, Megértesz ugye? — Csak egy szót felelj!" — És súgtam én meredt szemekkel: "Félek!" Megremegett akkor. Elfordult tőlem. Sápadt homloka le a földre görnyedt És érintette köntösöm szegélyét. Aztán rámnézett újra Fátyolos árnyék ült szemén, — a hangja Szelid, — s fájón rezgett benn a könyörgés. — Nem! Oh, ne nézz így! Kell hogy ott legyen Benned, ami belőlem vétetett el A mi magzatunk a Teljesülés lesz. Kell, hogy megérts! Én vagyok a fölösleg.