Rolla Margit: Kaffka Margit. 2. Út a révig (A MTAK közleményei 12. Budapest, 1983)

Út a révig

E torz hegyet-ismerem — oldala sebét. — E sziklaüregben vár valaki rám. Már tudom! Jegyesem rejtekhelye az! E barlang ura az ifjú varázsló Sokezer éve, hogy mátkám nékem. S ott volt a szád a A föld méhének szent párája lehellt, Nyugtalan, édes, mély illata onnét És megszédített. — Egy kifeszített hajszál volt csak a gát, Ráismertem. — Enhajam szála volt; — S elszakítottam. Szeplőtlen ruhámra Nyúlós, meleg, aranyiszap tapadt És végigfolyt tisztes fehér ruhámon, Amig a szűk nyiláson át beléptem. Szememben a napfény emléke salgott És zengve megfordult körülöttem a barlang. — Aztán megláttam őt. Középen állt És állatait etette épen. Oh, — ez a hely! Bensőmben úgy remegtem. Fohászt kerestem, — s nem jutott eszembe A név — kihez? Ima nem szállt ki innét. — Ám ragyogott e bolt Meleg, villódzó, kába, sokszínű Sugár imbolygott fenn az oromtetőn Nedves smaragdfény lobbant, mint a lidérc, S mint eleven seb, égett a sok rubint. Tompán világolt halálszínű agát S tört ibolyafény árnyékkép* osont, A falakon. Minden oly eleven Mély és csodás volt, mint a szenvedés, — S ott —, a középen, O. — Kitárt karokkal állt, szemembe nézett Belém nézett bágyadt egyiptomi szemével S oly szép volt Mátkám, a varázsló. Arany zöld pikkelyek fedték a testét Enyhén rezgő, meleg dicsfény ömölt Feje körül, — vagy méla, sárga köd — Egyedül állt, s láttam, mily szomorú. Körötte rajzottak szerettei Akiket csak ő, egyedül szeretett